Mostanában valamiért sokszor jut eszembe.
„Te szentgyörgyi leányka, nem főzöl egy teát?” Kolozsváron, a Sport Szálló második emeletén ülünk a lift előtti öblös fotelekben. Éjfél van. Órák óta hallgatom. Fáradhatatlanul mesél. Egymással szemben vagyunk elszállásolva. Együtt megyünk a próbákra, együtt jövünk haza. A Sétatéren meg-megállunk vagy leülünk egy padra. Szinte az egész napomat vele töltöm. „Teát? Dehogynem.” Bemegyünk a szobámba, odateszem a teavizet, és tovább mesél. Éjjel kettőkor ránéz az órájára: „Te szentgyörgyi leányka, miért nem mondtad, hogy ilyen későre jár?” „Mert én sem vettem észre.” Vele valahogy megszűnik az idő. Öreg már, lassan mozog, de mesélés közben néha olyanná válik, mint egy huncut gyermek. Reggel együtt indulunk a színházba. A Bernarda Alba házá-ra készülünk. Nekem ez az első kolozsvári munkám, neki az utolsó rendezése. Pár hét alatt többet tanulok, mint sok éven át. Nem csak a próbákon. Nincs más dolgom, mint hogy hallgassam és figyeljek. Megszerettem. Azt hiszem, ő is kedvel. Azt a pofátlanságot is eltűri nekem, hogy nem Mesternek szólítom. Miklós bácsi. Mesélés közben gyakran megfogja az ember kezét. Puha, meleg keze van. Ilyenkor az az érzésem, hogy semmi baj nem történhet. Amikor felvételiztem, a vizsgabizottság tiszteletbeli elnöke volt. Akkor már nem tanított. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer még dolgozhatok vele. Emlékszik rám. „Te mondtad azokat a svéd gyermekverseket? Igen.”
Pár napra leállnak a próbák. Hazautazom. Amikor újra találkozunk, engem átköltöztetnek a Napoca Szállóba. De a Sétatéren továbbra is együtt bandukolunk. Aztán én elkanyarodom jobbra. Egy pallón kell átmenni, utána a széles út, szemben a szálloda. A sötétben elköszönök, a járda széléről visszanézek. Ott áll a palló végén. „Miklós bácsi, miért nem indul? – Megvárom, szentgyörgyi leányka, hogy érjél át. Nehogy elüssön egy autó.”
Éjjel egy óra. Csendes a város. Egy hét múlva bemutató.