Azt is hozzátették, legutóbb 2013-ban mértek ennél többet, 5,37 százalékot. Közgazdászokon és más szakembereken kívül ez a szám természetesen nem mond sokat, az viszont már mindenkinek érthetőbb, hogy az élelmiszerekért 4, a nem élelmiszer jellegű termékekért 7,2, míg a szolgáltatásokért 2,83 százalékkal többet fizetünk most, mint egy évvel korábban. Az pedig sovány vigasz, hogy egyes élelmiszerek esetében április éppen némi javulást hozott, általánosságban ugyanis a drágulás volt a jellemző márciushoz képest is. Az adatokat nem árt óvatosan kezelni, elég sok tényező hozzájárul a pénzromlás üteméhez, egy dolog viszont biztos: valami nagyon elcsúszott a kormánykoalíció által utolsó emberig védelmezett kormányprogramban, zseniális gazdaságpolitikában.

Feltételezhető, már sokaknak eszébe juthatott, hogy egy – a makroökonómiai mutatók alapján – dübörgő gazdaságú országban mégis hogyan történhet meg, hogy a lakosság vásárlóereje egyre csak csökken, egyre többen kerülnek adósságspirálok folytán is az egyik napról a másikra élők helyzetébe. A Szociáldemokrata Pártnak és vezérének, Liviu Dragneának természetesen erre is van válasza: Klaus Iohannis államfő és „az övéi” aláaknázzák a kormány munkáját, így akarván megszabadulni a miniszterelnöktől, az ország fejlődése szempontjából igen fontos jogszabályokat tartva vissza vélhetőleg addig, míg a gazdasági helyzet is kellően leromlik. Értsük tehát jól: nem az elhibázott intézkedések, döntések, nem a felelőtlen költekezés (lásd a katasztrofálisan végrehajtott béremelések), a lehető legrosszabb módon levezényelt adó- és pénzügyi reform és hasonlók okolhatók az egyre siralmasabb helyzetért, csakis az idegen által is irányított politikai ellenfelek. Az már talán senkit nem lep meg, hogy Viorica Dăncilă kormányfő vagy legalább a pénzügyminiszter egy mondatnyira sem méltatta a statisztikai hivatal adatait, amint a kamatláb kapcsán sem igazán aggódtak. Elvégre fontosabb problémák foglalkoztatják most a Győzelem-palotában ülőket: diplomáciai feladatok (lásd izraeli és római látogatások), illetve az államfővel folytatott háború más szösszenetei, mint az alkalmatlanság és a kért lemondás kétszeri elutasítása, fenyegetéssel vádolás és hasonlók.

Így átlátható és kiszámítható gazdasági koncepciók és intézkedések helyett érkezik a másokra mutogatás, a bűnbakkeresés a saját alkalmatlanságunkra, arroganciával és kioktató modorral bőven nyakon öntve. Számunkra pedig marad az az igencsak megfontolandó kérdés: mikor mondjuk már ki végre, hogy elég az uborkafán felkapaszkodottak hatalmaskodásából, a bűnbandákból és nem utolsósorban az általuk immár közel harminc éve ránk kényszerített mesterséges nyomorból?