Párizsi levelekS. Király Béla: Miért hiányzik a kereszténységre való utalás az EU alkotmányából?

2018. május 19., szombat, Vélemény

Pünkösd eljövetelekor, amikor a Szent Lélek kiáradását és a liturgia szerinti keresztény egyház megalakulását (321), Krisztus hívőinek világgá népesedését ünnepeljük, a mi mai Európánkban már-már lángnyelvekre kaphatna a  fenti kérdés.

Napjaink Európai Uniója más néven ugyan, de 1951-ben jött létre, és a hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek közepéig vette fel ama arculatát, amely egyre ellenszenvesebb a keresztény, a konzervatív, a nemzeti múltat ismerő és annak értékeit tanítani akaró polgárai számára. Amikor a nyugatiak kegyesek voltak megnyitni kapuikat a volt kommunista országok előtt, épp akkor, 2004. május 26-án jelentette ki Jean-Pierre Raffarin francia miniszterelnök, hogy a jövőnk egy olyan európai társadalom, amelynek alapértéke a laicitás. A centrista jobboldal politikusa – másokkal együtt – egy köztársasági „hagyományt” akart ránk erőltetni. Fel sem merült a kérdés: van-e joga hozzá? És kinek a nevében beszél? A Forum-RTL akkori felmérése szerint a franciák 65 százaléka azt akarta, hogy ismerjék el Európa keresztény gyökereit. A gazdasági-politikai elit diktátumának nem volt társadalmi bázisa. Mi több: kerek egy év múlva az európai alkotmányról szóló referendumon a franciák és a hollandok megmutatták, hogy mit gondolnak az emberi jogok politikai vallásán alapuló belterjes unióról: ellene szavaztak.

Charles de Gaulle alapító elnök szerint: „A köztársaság laikus, de Franciaország keresztény.”

Az úgynevezett későbbi „jobboldal” – Valéry Giscard d’Estaing, a francia Kennedy, Jacques Chirac, a lavírozó centrista és Nicolas Sarkozy, az elnöki szerepkört lealacsonyító hiperaktív – De Gaulle elnökre hivatkozott, de zálogba adta örökségét.  Az őt váltogató ballal „köztársasági paktumra” lépett, tartva a hatvannyolcas „értékeket” hirdető média műsoraitól, az új „közvélemény” szájától. És a befektetők fenyegető ujjától. A Nemzeti Frontnak maradt a kiváltság, hogy a lenézett nemzetet képviselje, amely a szegények „egyetlen java”.

Sokan döbbentek meg a kereszténymentes Európai Alkotmány szövegén, amelyet Sarkozy és európai kormányfőtársai a lisszaboni szerződéssel a szavazók feje fölött és akaratuk ellenére életre leheltek, de kevesen néztek utána, hogy név szerint kiket terhel a felelősség ezért. Az EU-nak Nizzában 2000. december 7. és 11. között tartott negyedik kormányközi konferenciáján kellett volna jóváhagynia az Európai Unió Alapjogi Chartáját, amelynek bevezetőjében ez állt: „Kulturális, humanista és vallási örökségétől ihletett, az unió az emberi méltóság, a szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul”. A franciák szocialista miniszterelnöke, Lionel Jospin azonban a „vallási” szó láttán felszisszent. Bizonyára baloldali elődeihez – köztük Émile Combes ateista kormányfőhöz – akart méltó lenni, akik száz évvel korábban hadat üzentek a katolikus egyháznak. 1901 és 1904 között 30 ezer szerzetest, nővért kényszerítettek külső és belső száműzetésbe, 14 ezer katolikus iskolát zártak be. A védelmükre siető lakosság harciassága ellenére többségüket katonaság, csendőrség bevetésével hurcolták el. (Példát adtak Leninéknek, hogyan kell „szétválasztani” az államot az egyháztól!) Maurice Allard szocialista képviselő így érvelt akkortájt a parlamentben: „A vallásos emberek betegek.”

A nizzai konferencia idején Franciaország volt az unió soros elnöke, és a szocialista Jospin miniszterelnök megszerezte a jobboldali Chirac elnök támogatását, hogy töröljék a „vallási” szót a preambulumból. 2004. június 18-án jutott kompromisszumra az unió 25 tagja az Európai Alkotmány tervezetét illetően, amelyet minden tagállamnak parlamenti úton vagy népszavazással kellett jóváhagynia.

Az olasz és a lengyel vezetők becsületére legyen mondva, mindent megpróbáltak, hogy a kereszténység hivatkozási alapként bekerüljön az európai alkotmányba, de ez az igyekezet a francia és belga makacskodás miatt megbukott.

A keresztény gyökerekre való hivatkozás sértette az ateista vezetők és a betelepülők olcsó munkaerejét kihasználni akaró multik érzékenységét. Az európai kormányfők pedig kormányzás helyett adminisztrálják ezt az akaratot, hiába garantálja az 1997. évi amszterdami szerződés az európai országok vallási jogszabályainak tiszteletben tartását.

A francia és más „felvilágosult” kormányok az otthon kierőszakolt modelljeiket szeretnék ráteríteni Európára. Annyi pofon után még mindig azt hiszik, hogy a nem európai bevándorlókat rávehetik vallásuk és kultúrájuk elhagyására.

Jacques Chirac elnök pontosan tizenöt éve állította, hogy Európa épp annyi muzulmán gyökérrel rendelkezik, amennyi kereszténnyel. Az emberi jogi fundamentalizmus, amely átvette a kommunizmus politikai vallásának szerepét Európában, tele torokkal diktálná a nomadizmus szükségszerűségét. A multinacionális, illetve az afrikai–ázsiai bevándorlás egymást erősítő, végtelen és torz tükrök, amelyekbe tekintve az „őshonos” európai nem ismeri fel magát. Az emberijogista ideológia torz voltát példázza, hogy mellőzi a személyi és vagyoni biztonsághoz való jogot. A magántulajdont senki nem dézsmálhatja meg politikai-jogi segédlettel, a pozitív diszkriminációra hivatkozva. Pedig a választott vezetők a polgáraikkal fizettetik meg a betelepítettek szociális segítségét.

Az emberi jogok (rights of man), ahogy az első világháború előtt gyakorolták, mindenekelőtt az állampolgárok közjogait jelentették a demokratikus nemzetállamok keretében. A múlt század harmadik harmadától kezdődően az úgynevezett egyetemes emberi jogok rácsát, amelyeket jogászi segédlettel a fejünk fölé helyeztek, már human rightsnak titulálják. Ez az új, az élvezetek tobzódásában elfáradt európai embert átalakítani hívatott last utopia a kozmikus együttérzést énekli, az adósságcsapdával térdre kényszerített államok és a történelmi múlt tanításától megfosztott nemzetek rovására. Fejünk fölött az egyetemes emberi jogok rózsaszínű felhője, lábunk alatt a svájcifrank- és más hitelek sivatagi ösvénye.

A felvilágosultak, a társadalmi többség viselkedését átszabni kívánó párizsi „éttermiségiek” és gourmand európai utánzóik a rossz forrását az intézményekben, a társadalmi beidegződésekben látják. A gnosztikusok, a csodaváró szekták utópista örökösei ők, akik a történelemben már többször felbukkantak a katolikus egyházzal viaskodva.

A nemzetben, a hagyományos családban, a keresztény hitben, a történelmi folytonosság tanításában, a hagyományos közösségi szokásvilág ápolásában a patológia aleseteit látják, amitől a fősodor média segítségével megszabadítanák Európát.

Ezzel az utópikus hagymázzal szemben ott a keresztény tanítás, amely évszázadokon keresztül tartotta a lelket Európában: a rossz forrása elsősorban bennünk, emberekben van. Korunk nagy választóvonala e két világlátás között húzódik.

Már Szent Ágostonnak fel kellett lépnie a gnosztikus szekták tanítása ellen, amelyek szerint a tolvaj, a jogsértő, az erőszakos vagy az emberölésig vetemedő idegen – tulajdonképpen áldozat. E tanítás nagy karriert futott be a kommunizmusban és napjaink emberi jogi fundamentalizmusában. Ez utóbbi aktivistái büntetőjogi kódexet ötlöttek ki, és figyelik a „befogadó” társadalmat, mint villanypásztor az elbóklászó barmot. Alacsony, tévénézéstől barázdált homlokunkon a bocsánatkérés kultusza a töviskorona. A gnosztikus európai baloldal és a szájtáti jobboldali igazodók szerint a baj végső forrása az, hogy a szerves többségi társadalom – noha csak foltokban – még mindig létezik.

2004. május 22-én százezernyi zarándok gyűlt össze Közép-Európából az ausztriai Mariazellben. Osztrákok, magyarok, lengyelek, csehek, szlovákok, szlovénok, horvátok és bosnyákok imádkoztak Európa lelkéért, a kereszténységért. Hányan tudják ma, hogy az EU elődjét kereszténydemokraták alapították, és az 1955-ben elfogadott uniós zászlón a csillagok a Szent Szűz koronáját jelképezték?

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 761
szavazógép
2018-05-19: Emlékezet - :

Illyés Elemér: Erdély változása / 3. (Utazás kitérőkkel / 1968–1972)

1944 hirtelen lezárt egy korszakot. Az erdélyi magyar lakosság nagy része nem számolt a bekövetkezendő történelmi tényekkel, s a változás lelkileg készületlenül érte, de tudatában volt a következményeknek; szorongatott helyzetében is megnyilvánuló bátorsága abból a lélektani helyzetből adódott, hogy Erdély földjén otthon érezte magát.
2018-05-19: Irodalom - :

Nagy László: Pünkösdi hajnal