Azzal vádolja Bajorország választott vezetőjét, hogy indulatokat korbácsolva megosztja, egymás ellen fordítja az embereket. Nem hiszek a pápaszememnek, annyira torzít benne a liberális doktrína lencséje! Ha az Egyház szolgái nem védelmezik a keresztény vallás szimbólumait, ki fogja megtenni helyettük? A muzulmán országok imámjai eltávolítják-e a félholdat a zászlóikról? A zsidó egyházi elöljárók tiltakoznak-e a Dávid csillag miatt? München püspöke és más egyházi méltóságok miért nem mondanak le, ha ennyire zavarják őket az ilyen és hasonló világi kezdeményezések, amelyek olyan ritkák a liberális rókák nyugati világában, mint a fehér holló – sajttal a csőrében.
Többen gyanakszanak arra, hogy a bajor elnöknek hátsó gondolatai támadtak a kezdeményezéssel. Az évek során ugyanis sok választó hagyta faképnél a Merkel kancellár pártszövetségében rostokoló Keresztényszociális Unió pártját, és az identitásuk megőrzését garantáló újkeletű Alternatíva Németországért pártra szavaztak. Az elnök ilyen gesztussal szeretne visszacsábítani vallásos embereket. Na és? A kezdeményezés akkor is üdvözlendő, és be kellene vezetni mifelénk is a „miheztartás végett”. Bizonyára nagyon nehezen menne, hiszen nálunk is gomba módra szaporodnának saját individualitásuktól meghatódó különvéleményű okosok egy hasonló kereszteső után.
A kereszténység hivatása egyetemes jellegű, de azt is tudomásul kéne venni, hogy a napjaink demokratikus-liberális kényszere miatt az európai katolikusok, keresztények tekintélyes – és remélhetőleg növekvő – része nem hajlandó feláldozni a hittel megtámogatott nemzeti identitását az egyetemes szeretet oltárán. A keresztény vallás nemcsak a hit egyik formája, hanem évezredes kultúra folytonossága, és olyan önazonosság, amely megtarthatja Európát. Az a fonák helyzet alakult ki, hogy a keresztény feszületek jobban zavarják az európai laikusokat, mint a bevándorló muzulmánokat. Ők ideérkezésükkor természetesnek tartják, hogy Európa keresztény, ahogy Közel-Kelet is muzulmán hitű. Csak később tapasztalják a vallási űrt, amelyet sikerrel töltenek ki az európai politikát meghatározó ideológiai fősodor segítségével.
A müncheni érsek magatartása egy növekvő törésvonalra utal, amely az Egyházon belül, illetve a hívek körében keletkezett, és évről évre mélyül a szörnyű kihívások miatt. Egyesek, Ferenc pápával az élen a katolikus vallást az egyetemes szeretet megnyilvánulásának vélik, és szeretni, befogadni akarják a nagybetűs Másikat. Mások nem akarják, hogy a saját elitjük által beengedett, babusgatott, a kereszténységgel egyenértékűnek tartott iszlám felforgassa Európát, amely végtére is a kereszténység gyümölcse. Éric Zemmour francia újságíró provokatív, a gordiuszi csomót átvágó megfogalmazása szerint az első tábort kereszténynek, a másodikat katolikusnak tartja. Úgy tűnik – írja –, hogy Ferenc pápa keresztet vetett Európára, hiszen Dél-Amerikában – ahonnan jött – és Afrikában látja a kereszténység jövőjét, feltámadását. Közben a fülünkbe súgja: nem kell félni, nem fog fájni.
De mivel magyarázható, hogy napjainkban ilyen szolgái akadnak az Egyháznak? Ryszard Legutko katolikus lengyel filozófus és EU-s parlamenti képviselő válasza a legmeggyőzőbb, amelyet A közönséges ember diadala című könyvében fejtett ki. Olyasmit fogalmaz meg, amit a felismerés különböző fokán mindnyájan érzünk, akik belekóstoltunk a létező szocializmusba, azaz: a kommunista és a liberális demokrata ideológia sok tekintetben hasonlít egymásra, különösen a vallás megítélésében. És az Egyház némely képviselői mindkét ideológiáról azt gondolták: ha engedményeket tesznek, akkor megtalálják a modus vivendit velük. Ez súlyos tévedés: mind a kommunizmus, mind a liberális demokrácia ideológiája könyörtelen a vallással, a klasszikus értékekkel, a nemes ideálokkal szemben. Az előbbi osztályharcban egyenlősíti tagjait, az utóbbi a kezet hátrakötő tolerancia parancsolatával. Mindkettő a középszer, a közönségesség ideológiája, és ellensége minden transzcendentális (a kézzel fogható világon túli) eszménynek.
A liberalizmus és a demokrácia igen fontos emberi vívmány, érték. Csakhogy különbséget kell tennünk a liberalizmus két fogalma között. Egyfelől jelenthet „demokratikus”, „jogállami” intézményrendszert, olyan semleges állami keretrendszert, amelyet alkotmányosan szerveződő pártok használhatnak saját politikai céljaik elérésére. A liberalizmus második változatában viszont könyörtelen ideológiai program, amely az atlanti világban mindent a saját képére szabott, le egész az egyéni viselkedéséig. Ezzel a liberalizmussal gyűlt meg a bajunk a rendszerváltás után, a spontán privatizáció közepette.
Mind a kommunizmus, mind a liberális demokrácia – írja Legutko – olyan rendszer, amely jobbá akarja tenni a világot, hiszen modernizációs projektek. Úgy tekintenek a világra, mint mérnöki munka és újító tevékenység tárgyára. Az eszközöket, illetve a kütyüket gyorsabban megtanulókat pedig kevélységgel jutalmazzák. Mindkét rendszer egyértelműen elszakad a múlttól. Kedvenc stigmájuk az „előítélet”, a „sötétség”, a ”vallási bigottság”, a „történelem szemétdombja”. Mindkettő felszámolni igyekszik a lojalitáson alapuló kapcsolatokat, amelyek – szerintük – gúzsba kötik az embert. Ezek lehetnek vallásiak, erkölcsiek, nemzetiek, közösségiek, tekintélyelvűek vagy hagyományosak.
Ez a mai  liberalizmus kezdettől fogva ellenséges viszonyban állt a vallással, akárcsak a kommunisták, ők is nagy ideológiai erőt láttak benne. Mindkettő elzárta a kereszténységet attól, hogy alakítsa a közösségi tartalmakat. Az EU és az európai kormányok döntő többsége krisztofóbiájuk miatt bátortalanul reagálnak az ázsiai és afrikai keresztényüldözésre, mészárlásokra. Az unió nem fogadja el az evidenciát, miszerint a kereszténység döntő módon alakította Európa történelmét, és nem érzik át, hogy kötelesek fellépni a kereszténység gyilkosaival szemben. Egyelőre a  kereszténységtől idegenkedő politikai osztály markában Európában a hatalom. És a kommunista békepapok után a liberális ideológia társutas papjainak korszaka jött el. Addig próbálkoznak párbeszédet folytatni a fogyasztói társadalom ateista mozgatóival, míg püspökfalattá nem válnak a multik menüjén.
A két ideológia az egymás iránti toleranciában jeleskedik. Nemcsak a szovjet blokk országaiban élte túl a kommunista pártelit a rendszerváltást – írja a kötet utószavában Hörcher Ferenc –, hanem a nyugati baloldal, az eurokommunisták is túlélték a szovjet birodalom, a segítő Nagy Testvér összecsuklását. Napjainkban, a 21. század elején a másodvonalas keleti kommunista nemzedék és a nyugati ’68-as nemzedék szoros kötelékben hangolja össze és érvényesíti érdekeit – az ideológiai liberalizmus jegyében, a kereszténység rovására.