Szomorú, amit olvasok:
,,Időről időre riasztó adatok látnak napvilágot, hogy fogy a magyar. Csökken a házasságkötések száma, egyre kisebb a gyermekvállalási kedv. Most éppen Oroszlányról derült ki, hogy a kilencvenes évektől 5 százalékkal kevesebb az ott élő, tartósan húszezer alatti a lélekszám. Nem lehet csodálkozni ezen. Halálozási arányszámokban az élen járunk, a különféle betegségek támadnak, és közben az egészségügy szintén súlyos beteg. Ráadásul a gazdaságban minden bizonytalan. Rövid távra sem lehet tervezni, nem hogy öt-tíz évre előre. Fogyunk is, megyünk is. Megdöbbentő, hogy több mint ötszázezer azoknak a magyar állampolgároknak a száma, akik ideiglenesen (vagy végleg?) külföldön tartózkodnak. Kitántorog Ausztriába és Angliába, Németországba és Amerikába félmillió emberünk szerencsét próbálni. (Előttem a könyv, Ah, Amerika! – dokumentumok a kivándorlásról, 1896–1914. F. L. T.) Mérnökök mosogatnak Burgenlandban, marketing szakot végzett hölgyek sétáltatják Londonban az ottani marketing szakon végzett hölgyek gyerekeit. A szerencsésebbek le is telepednek, megbecsült orvosok, elismert kutatók lesznek, áttételesen tovább gyengítve ezzel a magyarországi egészségügyet és tudományt...”
Annyi bizonyos, hogy így nem szabad folytatódnia a Nagy Magyar Fogyásnak, írja a szerző, egyben rámutatva a tíz évvel korábban regnáló magyar kormánykoalíció hibáira is. Megállapításai azonban sajnos tíz év után is érvényesek ránk, erdélyi, székelyföldi magyarokra: a külföldre költözés, a kevés gyermek vállalása, az egykézés, a vegyes házasságok is apasztják közösségünket. Évtizedek óta...