A meseforrás irányába tette meg az első lépéseket, Benedek Elek apó közli legendás lapjában, a Cimborában zsenge verseit, és később a szülővárosból, Szatmárról Kolozsvárra jövet is a kisbaconi mester ajánlólevelét melengeti a kabátja belső zsebében.
Erdély fővárosában szegődött igazán Fénytündér nyomába. Elfordul a jogtól, az irodalom lámpása kedvesebb volt neki, mint a paragrafusok labirintusa, a Pásztortűz, a Keleti Újság munkatársa lesz, és megkapja élete nagy ajándékát, Kuncz Aladár atyai barátságát.
Trianon után vagyunk Erdélyben, nincs más kiút, ki kell növeszteni a hajszálgyökereket, meg kell tanulni kopoltyúval lélegezni, nem maradt más, csak az, amit a szív, a lélek, a tiszta értelem teremt, nyelvpólyába bugyolálja a csecsemőt, a védtelen, a kiszolgáltatott, a kisebbségbe nyomorított magyarságot, zokszó, siralom nélkül vállalja művésztársaival népe sorsát, nem vonul a panaszfal alá, megcsillogtatja a Fényt, amelyet magával hozott az anyaméhből.
Szavak, jelzők, metaforák táplálják ezt a kiapadhatatlan forrást, szimbolizmussal, expresszionizmussal indul, klasszikus formákkal építi föl a legmagasabb tornyot, a poétika tornyát.
Eszménye a polgár, a józan, alkotó ember, katolikus, vallásos nevelése ráadás erre a tudatra, ezért bizseregtető érzés, hogy éppen ő röpíti fel az erotika tarka madarát gyönyörű Viola-történetében (Miért borultak le az angyalok Viola előtt?).
Dsida szellős, fényzuhatagos tájain járva gyakran találkozunk az átváltozások misztériumával, ami a földön fű, fa, bokor, a legendában „fehér madonna” röppen, és a költő átlépi az átléphetetlennek hitt határt, belép a transzcendensbe: „Légy már legenda, / szelíd, világító, okos fejeddel – / megnőtt szemedből / csillagok jele csillan mostanában. / Fellegeken lépsz, / rezgő fényben, rezedák illatában.” (Légy már legenda)
Vigyázat! Hamis angyal – sziszegték róla a kommunizmus kígyói. S indexre tették legjobb műveit.
Poeta angelicus, mondjuk róla most, letisztultan, higgadtan egy évszázaddal későbbi időből, s naponta fedezzük föl míves költészetében, cizellált verssoraiban Krőzus kincseit.
S nem csak a lélek és a szellem szárnyalása miatt! Térdig, derékig, nyakig benne volt kora valóságában, fehér izzásban élte az erdélyi magyar sorsot, látta a legnagyobb kísértetet, a romlás Gorgó-arcát, s megírta egész irodalmunk legnagyobb nyelvhimnuszát. A Psalmus Hungaricus ma már szent szövegnek számít, külön életre kelt a csodálatos poéma több részlete:
„Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszeget / üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Hunyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!”
Nem tud olyan racionális, olyan prózai, olyan pragmatikus világ ránk köszönteni, hogy ne rázna csontvelőig ez a csodálatos alkotás.
Sírfelirata miatt örök dialógusban élünk vele, hiába költözött el közülünk korán, fiatalon, 31 éves korában: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedem mindenki tartozását, / felejtsd el arcom romló földi mását.” (Sírfelirat)
A tagadás itt a hűség szava. Nem felejtjük el!

HEGEDÜS IMRE JÁNOS

A Magyar Könyvhétre jelent meg  Kabán Annamária–Mózes Huba szerzőpáros Tárt kapukhoz fényösvény viszen című,  Dsida Jenő költészetét és műfordításait új szempontú elemzésekkel megközelítő monográfiája.