Az apámmal meghívást kaptunk egy távolabbi településre, ahol az ő dédnagybátyja (van ilyen?) tiszteletére kopjafát állítanak. Apám egy rövid beszéddel is készült, rég nem látott kedves rokonokkal fogunk találkozni, érthető, hogy izgatott. Időben utána megyek, jó utunk lesz, szép idő van, szép helyeken fogunk járni. Idáig stimmel. Pár perces időveszteség csupán, hogy egy helyen rossz irányba térek le a főútról, még mindig rendben vagyunk. Ki van számítva, egy kávé is belefér. Én biztos vagyok benne, hogy odaérünk, csakhogy apuka egy kicsit nyugtalan, no sebaj, alig járnak az úton, egy kicsit belehúzok. Apuka nézi a kilométerköveket, én nézem a kilométerórát. Ajjaj! De mindent az apámért!

„Vajon Gizi néni megismer?” Gizi néni százéves, a nagymamám első unokatestvére. Gyerekkoromban a brassói vakációk fénypontja volt, amikor megérkezett. Én olyankor a kihúzható sportágyra kerültem, de boldogan adtam át az ágyamat. Véget nem érő dalos múltidézés, huncutságok, derű, kacagás volt a házban napokig. A két „öreglány” közösen megélt történeteit a végtelenségig  tudtam volna hallgatni. Sok humorral, öniróniával, egymás szavába vágva idézték fel a régi időket. Udvarlók, bálok, szerelmi bánatok, csínytevések sok színes szereplővel. Hú, de jó volt! Amióta nagymama elment, nem hallottunk róla. Most ott lesz. Muszáj időben odaérni! Szóval nyomom a gázt, már nem csak az apámért.

Fél óra van még odáig, akár vissza is vehetnék a tempóból – gondolnám, de ennek már annyi. Szirénázó rendőrautóból integetnek, hogy húzzak félre. „Na, ez most könyv, büntetés, kellett nekünk Ditró, a fene egye meg!” Persze, megérdemlem. A felelőtlen hülyeségnek ára van. Az apám teljesen lenyugszik, most már nem érünk oda, mindegy. Három hónapra elveszik a jogosítványomat, a büntetést még nem tudom, miből fogom holnap kifizetni (nem kis összegről van szó). Rágyújtok egy cigarettára, leszokóban vagyok, de most kell a továbbinduláshoz.

Mit ad Isten, még így sem késünk el, kezdésre mi is befutunk. Tolókocsiban egy öregasszony, körülötte a család. A nyakába borulok. „Gizi néni!” Megismer, sír, kacag. Én is. Fenébe a könyvvel, büntetéssel! Régi arcok, emlékek, eddig nem ismert unokatestvérek. Valahogy mindenki hasonlít valakire... Olaszos hangulat, ölelések. Kopjafa, ünnepség, az apám is remekel. Csak egy kicsit fülledt a levegő, nagy a meleg...

Vége a műsornak, szétszélednek az emberek, a tolókocsi körül beszélgetünk. Gizi néni lassan kezd lefordulni a székből. Pánik, kapkodás. „Meghalt, mondtam, hogy ne hozzuk el, mert nem bírja ki! Orvost, mentőt, vizet!” Nézzük a pulzusát, szerintem él. „Ne kiabáljatok, ezt mind hallja!’’ Végre megjön a mentő, de nem indulnak. Gizi néninek nincs itt a személyije. A családból nagy sokára kikerül egy igazolvány, vihetik. A nyakából le akarják venni a gyöngyét, hogy ne zavarja. Aléltan megszólal: „Azt ne, a gyöngyömet hagyjátok.” Utánuk megyünk mi is. A legközelebbi városban a kórház előtt gyűl össze a rokonság. Gizi néni perfúzión, mi beszélgetünk. Csak akkor indulunk tovább, amikor már biztosat tudunk.

Hazafelé olyan vihar van, hogy nem látok ki az ablakon. Két útszakaszon attól tartok, hogy nem jutok ki a vízből. „Hát ez mi?” „Most egy kicsit hallgass, apukám!”

Otthon összekaparjuk a pénzt a büntetésre. A konyhában késő estig beszélgetünk. „Ezt a napot soha nem fogjuk elfelejteni. Micsoda szép, közös kaland”.

Fogjuk a fejünket, és kacagunk. Ez is egy vasárnap.

Ui.: Gizi néni jól van. Komolyan. A minap beszéltünk telefonon. „Három hónap múlva töltöm a százat. Ha arra járok, megkereslek.” És kacagott, mint rég.