A digitális kor beköszönte előtt a gyerekek kimentek az udvarra játszani, fociztak, fogócskáztak, bújócskáztak a végtelenségig. Érezhették a győzelem vagy vereség ízét, miközben összedugták a fejüket és kapcsolatokat teremtettek. A mai gyermekek inkább otthon maradnak és a képernyőikre merednek. És minél több ideig teszik ezt, annál kevesebb idejük marad a szüleikkel, testvéreikkel, barátaikkal való kapcsolatra.
Gyermekkoromban – még a múlt században, a nyolcvanas évek közepén – nagyszüleink lámpás tévéje előtt gyűltek össze az unokák. A készülék méretes darab volt, nagytakarításkor két ember mozgatta.
A szocializmus utolsó éveiben a rendszer megoldotta a technikai fejlődésből adódó problémákat, a képernyő előtt töltött idő nem feküdte meg a személyiségünket, az akkori kínálattól nem lettünk tévéfüggők. Ha éppen nem volt áramszünet, hét közben nézhettük az esti ötperces rajzfilmet, amelyet szombaton nagylelkűen húszpercesre nyújtottak, talán vasárnap estére is jutott valamennyi a híradó és a Megéneklünk, Románia műsor előtt. Az utóbbit már csak akkor volt érdemes végigszenvedni, ha utána a Monte Cristo grófja filmváltozatát vetítették, vagy ha akartunk egy jót zokogni valamelyik szirupos kínai film végén.
Aztán a kilencvenes évek elején, amikor még a tévéreklámokat is áhítattal bámultuk a képernyőn, beindult a gőzhenger. Vasárnap esténként, amikor a tévében ment a Dallas és az Isaura, kiürültek a székelyföldi városok és falvak utcái, az esti ellátmányra várakozó háziállatok addig bőgtek a pajtákban, amíg el nem hangzott a sokat ígérő utolsó mondat a főhős szájából.
A szakértők végzetes következményekkel fenyegetőztek, a szerencsétlen háztartási cikkre minden rosszat elmondtak. A keresztény böjti időszakban a tévé az önmegtagadás tárgya lett, tehát egyenrangú az étellel. Aztán elérkezett az este, és mindenki belesüppedt a fotelbe, és el sem lehetett zavarni a képernyő elől.
Ma a személyre szabott és miniatürizált televíziók idejét éljük. Gyermekeink már egészen zsenge korban kapcsolatban kerülnek a digitális világgal: egy-két évesen babatévét néznek, öt-hat évesen már okostelefonjuk van, otthonosan mozognak az interneten, regisztrálnak a közösségi oldalakon, és maguk választják meg, hogy éppen milyen rajzfilmet, filmet néznek a videómegosztókon.
Pedig a televíziózás korának nevelési elveit ma is alkalmazhatnánk.
A képernyők ma sem azzal okoznak problémát, amit nyújtanak, hanem inkább azzal, amitől elvonnak. A digitális világ felemészti a családok bensőséges együttlétét, erősen befolyásolja a gondolkodásmódot, lehetetlenné tesz egy családi időbeosztást, és ami a legszomorúbb, magát a családi életet.
A múltban még úgy volt, hogy a nagyszülők, szülők adták tovább a fiataloknak az értékeket, ma pontosan minden fordítva van. Ma az okoseszközök uralkodnak, a mai példaképek a videóbloggerek.
Ne okoljuk közvetlenül a képernyőket, csak közvetve. Nem lenne helyes az érvelésünk, ha azt állítanánk: a „kütyük” miatt nem tudunk egymással beszélgetni. Ha ez így lenne, egyszerűen csak kikapcsolnánk a készülékeket, vagy hagynánk lemerülni, és mintegy varázsütésre kezdődhetne a társalgás a családban. Egyre többen próbálják ezt ki, és működik. Csakhogy vannak, akiknek nem sikerül: kikapcsolják a képernyőket, és ugyanaz történik. „A tegnap este áramszünet és szabad foglalkozás volt a családban. Soha nem gondoltam, hogy ilyen unalmasak a szüleim” – írta egy kiskamasz az egyik közösségi oldal üzenőfalára. Talán azért meredünk a képernyőinkre, mert már nincs mit mondanunk egymásnak?
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
(folytatjuk)
