Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

S. Király Béla: A liberális demokrácia minimalista emberképéről

2018. június 30., szombat, Kitekintő

A kommunizmust a többség akarata ellenére vezették be, nagy és brutális kísérletként. A liberális demokrácia viszont nem kiagyalt jelenség, hanem olyan rendszer – rendszervariánsok összessége –, amely imponáló eredményekkel büszkélkedhet, nemzedékek tapasztalatára épül. A többpártrendszer, a jogállamiság, a véleménynyilvánítás és a vállalkozás szabadsága csak néhány vívmány a sok közül, amelyre büszke lehetne a nyugati civilizáció. Csakhogy valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiktől kezdve, és különösen a kommunizmus kelet-közép-európai bukása után ez a rendszer dogmatikussá vált, önimádatba esett. Nem azzal foglalkozik, hogy megkönnyítse a politikai konfliktusok megoldását, hanem a nyugati baloldallal az élén a társadalmat, az ember természetét kezdi átalakítgatni.

  • Félmeztelen Femen-aktivisták a Vatikán ellen tüntetnek a Notre Dame-ban
    Félmeztelen Femen-aktivisták a Vatikán ellen tüntetnek a Notre Dame-ban

A liberális demokrácia mai formája, annak történelmi szükségszerűségként való beállítása a kommunizmus ideológiájára emlékeztet. A kereskedelmi tévék, a szofisztikált technológia személyiségromboló hatását látva riasztó, hogy a liberális és a demokratikus módi, illetve ezek összekapcsolt ideológiája minimalista önképet, gondolkodási mintákat terjeszt az emberről. A liberális demokrácia elterjedésével együtt jár a nyelv, a viselkedések, az erkölcsi parancsok egyszerűsödése és durvulása. Gyakorlatiasság, használhatóság, élvezet, kényelem, közvetlen hatás – ezek a szempontok irányítják a demokratikus tömegembert. Nem kell szaktudás hozzá, hogy mindezt némi (ön)kritikával mindenki belássa, hiszen nevelési és illemszabályok merültek feledésbe, kiveszett az elegancia, a lovagiasság – a decorum érzéke. Már-már lehetetlen tanítani a jólneveltséget, hiszen épp az ellenkezője, a könyöklés az érvényesülési norma.

A kommunizmus gyengülésének folyamata a kultúra tiszavirágzásával járt együtt mifelénk.

Ma azonban a liberális demokrácia futtatott reklámművészei többnyire hasonló szerepet játszanak, mint a kommunizmust kiszolgáló féltehetségek: kiszolgálják az új ideológiát, amelynek fő jelszavai: a tolerancia, diszkriminációellenesség és emberi méltóság.

A proletár hőst felváltotta a homoszexuális méltóság, a kapitalistát a fundamentalista, a kizsákmányolást a diszkrimináció, a forradalmárt a feminista, a vörös zászló lobogását a vagina monológja. (A CCCP helyett LMBTQ.) Itt tartunk, mert az ember szellemi horizontját leszűkítő, abszurd nevelési parancsolat szó szerint benne van a szent státuszú irományban, Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában is.

A kommunizmushoz hasonlóan napjaink liberális demokráciája is a középszer, a közönségesség hona-hajléka. Az pedig egy idő után unalmat szül, amelyet extrém kitalációkkal próbálnak távol tartani. De hosszú távon ez sem megy. Ha nem is tudjuk Európa-szerte megfogalmazni magunknak, de érezzük, hogy rosszul mennek a kontinens dolgai, és benne a miénk is. Közben közönségességüket a „méltóság” mágikus tündérpálcájával próbálják emelkedetté varázsolni. Az 1948-as egyetemes nyilatkozat, amely egyfajta kommunista kiáltványa a liberális demokrácia kitenyésztett változatának, a méltóság olyan fogalmát erőlteti, amely nem az emberről alkotott erős felfogásra, hanem annak illúziójára épül. Az egyetemes nyilatkozat kihirdetése óta az emberi méltóság nem kötelezettségek alapján kiérdemelt jog, hanem születéssel előbukkanó valami. Nincs előírva, mint a régebbi korok embereinek, hogy tökéletesítse magát a munkájával, az igényes életvezetésével. Minek erkölcsi érdemeket szerezni a minket feldajkáló szűkebb vagy tágabb közösségtől, ha azokat születésével birtokolja-bitorolja a magának való egyén, azaz a tartósított kamasz, bárhogyan is viselkedik a későbbiekben.

És valóban: gyilkosok, rablók, extrém viselkedésű fickók és rongyrázó feministák tettei töltik be a beszédteret. Róluk készülnek a fővárosi filmek, az ő porhüvelyük reklámozza a kutyát sétáltató pólója.

Érdemes megvizsgálni az egyetemes nyilatkozat megszületésének körülményeit is, hogy ne tűnjön szentenciának a róla szóló – rövidre fogott – kritika. 1947-ben, amikor az ENSZ korifeusai elhatározták az egyetemes emberi jogok megfogalmazását, előzetesen az UNESCO révén mintegy 150, többnyire nyugati híres értelmiségi véleményét kérték ki. A beérkező írások 1948 júniusában jelentek meg egy, Az emberi jogok problémái és szempontjai című kötetben Jacques Maritain filozófus előszavával. A válaszok olvasása megvilágosító erejű élmény. Mahatma Gandhi például – francia szövegből fordítom – a következőket írta: „Anyámtól tanultam, aki írástudatlan volt, de nagyon bölcs, hogy azokat a jogokat kell követni és követelni, amelyek a kötelességek teljesítése nyomán illetnek meg minket (...) Ki lehet mutatni, hogy minden más csak jogbitorlás, amelyért nem érdemes harcolni.” Elutasítóan írt Benedetto Croce közismert olasz filozófus is, aki szerint ez a jogi tervezet nagyon elvont, nem köthető egy konkrét közösséghez, és eltekint a kötelességektől. Hasonló fenntartásokat fogalmazott meg Edward Hallett Carr angol történész, Filmer Stuart C. Northrop amerikai filozófus és Adolphus Peter Elkin ausztráliai antropológus is. Csung-Shu Lo kínai filozófus szerint: „teljesíteni kell kötelezettségeinket a másik ember felé, mielőtt a jogainkat követelnénk, ez a társadalmi és politikai viszonyok erkölcsi alapja Kínában”. Maritain maga is elismerte, hogy az emberi jogokról gyakorlati egyezség lehetséges, de elméleti nem. És valóban: egyezség híján, lemondtak annak az igazolásáról, amit életbe léptettek. Így az „egyetemes emberi jogokat” a gazdasági-pénzügyi, a politikai, illetve médiahatalmi hálózat megszerzői, birtokosai sajátíthatják ki maguknak – együtt vagy külön-külön.

Az emberi jogok olyanok, mint a demokratikus véleménynyilvánítást felülíró ideológiai keret – állapította meg Bertrand Matthieu alkotmányjogász A jog a demokrácia ellen? című könyvében.

A liberális demokrácia egy agresszív érdekérvényesítő ideológia lett, amely közveszélyesnek tekint minden nem liberálist, vagy ahogy ők mondják: „populistát”. Napjaink liberalizmusának nem a pluralizmus, hanem a dualizmus a szervezőelve: mi, a jók, a reptéri arisztokraták, és ők a rosszak, a műveletlenek, a mucsaiak, a végtermékek.

Talán nem meglepő, hogy az illiberális demokrácia követelménye nem ördögtől való „szélsőség”, ahogy a politikailag korrekt őrszemek kürtölik az atlanti médiában, hanem feladatot hordoz magában: le kell győzni ezt a kényszerzubbonnyá vált ideológiát, amely zombivá változtatná holnapra a világot álszent internacionalizmusával – a maga anyagi hasznára és elitjei kiváltságára.

Hozzászólások
Szavazás
Önk kire szavaz az elnökválasztás második fordulójában?








eredmények
szavazatok száma 142
szavazógép
2018-06-30: Emlékezet - :

Illyés Elemér: Erdély változása 8. Utazás kitérőkkel (1968–1972)

Tiszta, éles levegőjű hely a gyergyóiak fővárosa, a 18 ezer lelket számláló Gyergyószentmiklós. Csinos, copf stílusú házak szegélyezik főterét. A Gyergyói-medence központja, több lakosa van, mint Csíkszeredának, de se megyeszékhellyé, se kulturális központtá nem tudott fejlődni, még csak nem is közigazgatási város. A megyeszékhely az ötven kilométerre fekvő Csíkszereda; a műút építését csak 1969-ben kezdték el, az igazságszolgáltatási szervek pedig – érthetetlen módon – sokáig a huszonöt kilométerre fekvő Maroshévízen székeltek, csak azután kerültek Csíkszeredába. A székely körvasút és a Maros az egyetlen kapocs a nagyvilág felé. A gyergyóiaknak nincs színházuk, sem számottevő művelődési házuk, a sepsiszentgyörgyi színház vendégszereplői jönnek ide. A tudomány és a művészet is mostoha talajra talál Gyergyóban. Egyetlen festő ütött végleges tanyát itt, a nemrég elhunyt Karácsony János, a gyergyói táj festője; galériáját nemrégen nyitották meg a helyi múzeumban.
2018-06-30: Kiscimbora - :

Zelk Zoltán: Három kérdés

Négy barátról szól ez a mese, s akár hiszitek, akár nem, ez a négy barát egy fekete pulikutya, egy fehér kecskegida, egy tarka cica és egy rózsaszínű kismalac volt. Ugyanabban az udvarban éltek mind a négyen, a gazdájuk kosztján. Annyira szerették egymást, hogy a legszívesebben közös tányérból ettek volna. Még azon is búsultak, hogy külön-külön kellett lakniuk, hogy a malac nem mehetett be a kutyaházba, a kutya nem mehetett be a disznóólba, s hogy a kecske nem aludhatott a cica mellett a kemencén.