Vajon hogyan él ma Csíkszereda, a múltban kissé elfelejtett peremvároska? A járási központból megyeszékhely lett, lakossága felduzzadt, valódi székely város. Lapot szerkesztenek itt, a Hargita hetilapot, írói, szerkesztői a megye falvait járják, mindenfelé, ahol csak magyar szó él, riportokat írnak, író-olvasó találkozókat rendeznek, népművészetet ápolnak, a helyi múzeum néprajzi- és helytörténeti kutatásokat kezdeményezett.
Még egy tehetségesnek mondható fiatal képzőművészcsoport tevékenysége is kezd kibontakozni. A nemzetiségi lét tudatának ébren tartása fontosabb, mint a provincializmus kihajtásai, de az anyanyelv ápolásának igénye mégsem másodrendű dolog ezen a tájon. A városnak nincs színháza, ilyen irányú igényeit a két világháború közti műkedvelő hagyományok feltámasztása pótolja. Újabban magyar nyelvű szaklíceumot kapott, fontos kiképzési lehetőséget az iparba igyekvő fiatalság részére.
Nemrégen ünnepelték (1974) a Petőfi-szobor leleplezését és a gimnázium fennállásának háromszáz éves évfordulóját (1968).
A zord külsejű, XVII. századi négytornyú Mikó vára a török időkben védővárként szolgált, 1760 és 1848 között az első székely határőrezred parancsnoksága székelt itt, 1848 után a közös hadsereg tisztjeinek adott szállást; 1945 után mezőgazdasági raktárnak és iskolának használták, 1969 óta múzeumot rendeztek be termeiben. Itt őrzik a csíksomlyói kolostornak és iskolának több mint 2500 értékes kötetét.
Csíkszeredában is a megyésítés után lendült fel az ipar – megyeszékhelyi rangja kirántotta vidékiességéből. Könnyűipara máris leköti a helyi női munkaerő egy részét, sőt, ingázókat vagy távolabbi vidékekről érkező munkásokat is befogad; másrészt törvényszerűen elősegíti a román lakosság betelepülését. Nehézipar kialakulásáról is van szó mostanában, de azt is megtudjuk, hogy Székelyföld bányái – mint például a csíki Balánbánya –, ahol nagyobbára magyarok dolgoznak, elhanyagoltak és életveszélyesek. Az elpusztult bányászokról nincsenek tudósítások.
Az érkező turistáknak először a Lenin és Tudor Vladimirescu új lakónegyedek tömbházait vagy az újonnan épült szállodát és művelődési házat mutatják a városi idegenvezetők, képeslapok is csak ezekről vannak. Miért ne lehetne az új idők kézzelfogható eredményeivel dicsekedni, ha emellett a hagyomány is helyet találna?
Sorsukat végigkísérem a gyepükön megtelepedett csíkiaknak és háromszékieknek. Elmenekültek a végveszélyek idején, de ősi létformájuk a hódító út vonalán, az Olt völgyében megsemmisült. Csak a hegyek közé rejtett falvak élték túl az idő próbáit; itt megvannak még a román kori templomok. A völgyekben, az utak mentén minden további fejlődést meghiúsított a történelem – egészen a legújabb időkig. A székely határőrség felállításának napjaiban például, 1764. január 7-én Siskovics báró császári zsoldosai, hogy keresztülvigyék Mária Terézia akaratát, négyszáz olyan székelyt végeztek ki Madéfalván, akik megtagadták a katonai szolgálatot. Az utolsó háborúban „a fákon akasztott emberek lógtak... volt, akin német szöveg állt: »áruló magyar«”, írja az akkori idők krónikása. Azután kiürítették Székelyföldet, és a front mögött akasztottak a csendőrök. Utána a csendőröket végezték ki.
A madéfalvi gyászt a község határában álló Siculicidium-emlékmű idézi, melyet 1899-ben állítottak. 1944 kivégzettjei fölött jeltelenül suhant el az idő.
A madéfalvi veszedelem emlékműve Köllő Miklós szobrával.Forrás: Wikipédia
Madéfalva megnyitotta a Kárpátok szorosait a székely kivándorlóknak Moldva felé. A Csík–Gyimes–Brassó vasútvonal kiépítése csak elősegítette a kivándorlást, írja a Csíki Lapok már 1901-ben. Ma a Háromszéket átszelő Gheorghe Gheorghiu-Dej városba vezető műút is vállalja ezt a szerepet. Ma is „hajlott háttal, kis batyukkal, szótlanul várják a brassói állomáson a vonatot, amely Órománia városai felé viszi”. (Beke György)
A csíkszeredai gimnázium kertjéből ide látszik a csíksomlyói Kálvária. Gyalog megyek oda, mint a pünkösdi búcsúkon. A gyerekek hangosan köszönnek a házak előtt. Szemben a kéttornyú templom.
Csíksomlyó szellemének lángja századokon át nagy lobogással égett, fénye messzire elvilágított a székely tájak fölött és Erdély belseje felé. Az európai latin kultúrának legkeletibb őrtornya volt. Vészt hozó időkben a kolostor falai mögé húzódott a magyar géniusz. Itt állította fel nyomdáját a XVII. században a Ferenc-rendi páter, Kájoni János neves orgonista, népének- és népdalgyűjtő. Két évszázadon át készültek a tankönyvek a csíksomlyói nyomdában a várhegyi, mikházi és esztelneki kolostorok iskolái számára. A nemzeti elnyomás elleni tiltakozás minden időben otthonra talált Csíksomlyón. 1848-ban itt nyomtatták a Hadilap című forradalmi kiadványt. A régi nyomda prése fennmaradt, a kolozsvári Erdélyi Történelmi Múzeum őrzi. Az anyanyelvet féltő gond szülte a XVIII. század elején az iskoladrámákat, a csíksomlyói iskolai színjátszást.
Zarándokok a csíksomlyói Kálvária előtt. Forrás: Wikipédia
A kisebbségi időkben lankadni kezdett Csíksomlyó tüze, 1945 után pedig végképp kialudt. Ma már csak jelkép és emlék. A régi könyvtár értékesebb része 1945 elején ismeretlen helyre került; egyedül a Kájoni-kéziratgyűjteményből 23 pótolhatatlan darab tűnt el. A könyvtár megmaradt részét múzeumban őrzik. A székely ferencesek egy része szétszóródott, a háromszéki Esztelnekre került vagy elmenekült. Akik elmenekültek, azok az Egyesült Államokban, Cleveland mellett élnek. A szétszóródottak közül sokan papi teendőket végeztek egy ideig.
A Kálvária alatt útszéli szálloda épült, a XVI. századi kolostor – melyet Hunyadi János a török felett aratott marosszentimrei győzelem emlékére építtetett – és az iskola gyermekotthonnak ad szállást –, de a szép barokk templom a „csodatevő Máriával” továbbra is a csíki székelyek zarándokhelye maradt. Féltve őrzik az idősebbek az utolsó nagy búcsújáró felvonulás tragikus emlékét. Márton Áron püspököt, az erdélyi magyarság szellemi vezetőjét rövidesen rá letartóztatta az állami rendőrség, s többévi börtönbüntetésre ítélte; kiszabadulása után sokáig házi őrizetben tartották.
Nagy Imrét, a székelyek nagy festőjét utoljára diákkoromban láttam. Most ismét erre vezetett az utam, Zsögödre. Mintha semmi változás nem történt volna az élet külső folyásán negyven év óta. Kertjét, földjét valamikor mintagazdaságnak szánta, ő volt az első, aki gépeket vezetett be a falu gazdaságába. Saját ribizkeborral kínál, műtermébe bevonult a csíki táj és az elillanó ősz. Nehéz cserge borítja a heverőt, a falakat székely szőnyegek díszítik. Átbeszélgetünk egy fél délutánt. Arcát még egyszer emlékezetembe vésem: kemény, barázdás vonások, élénk szemek; búcsúzáskor könny futja be őket.
Nagy Imre: Zsögödi patak. Forrás: varmegyegaleria.hu
Késő délután kerülök Zsögödfürdőre, Puskás Sándor szobrász műtermébe. Elidőzünk az erdőszélre épített erdélyi stílusú házban; terveiről, munkáiról, az erdélyi magyar alkotóművészek életéről beszél. Elkísér egy darabig az Olt hídján keresztül az országútig.
Estére hajlik az idő, amikor Alcsík felé indulok.
Csíkszentlélek, Csíkmenaság, Csíkdelne templomai szárnyas oltárokat őriznek. A csíkszentmihályi torony felirata egyike legrégibb rovásírás-emlékeinknek (1501). Csíkmindszent Nagy István festő szülőfaluja. Az Árpádok óta a kereszténységnek olyan védőöv-féléje alakult ki itt, kelet felé, a havasok alján. Súlyos, balladás táj, csak a csíki ember ki nem alvó derűlátása tölti be újra életerővel.
A gyimesi csángók nem hagyták el az országhatárt, csupán a szoros belsejébe húzódtak, már vagy 200–300 éve, hogy menekülésre készen legyenek, ha az idő úgy kívánja. Csíkból, Udvarhelyről és Fogaras megyéből hozott szokásaikat, építkezési módjukat, sajátos színeiket megőrizték. „Valamikor önvédelemből öltözködtek úgy, mint a környező románok, de az átvett viseletet a maguk ízlésére alakították át”, írja Beke György, ami nem egészen helytálló, hiszen régen, amikor még nem élt a nacionalizmus, nem volt szükség önvédelemre. Magyar és román békésen, a nemzetiségi hovatartozás problémája nélkül él egymás mellett – néha csak egy patak választja el őket, mint Háromkúton; száműzték soraikból a diszkriminációt, sem az anyanyelv, sem a nemzeti érdekek nem különítették el őket. Közös dolgaikat együtt beszélik meg, egyik vagy másik érdekeiért közösen szállnak harcba, mint 1934-ben, amikor a magyar anyanyelv érdekeiért folytatott küzdelemben a gyimesi románok is vállalták a sorsközösséget. Alig van érzékelhetőbb példája a magyar és román nyelv határvidékének, mint a gyimesi völgyben. De ki-ki megőrizte a magával hozott nyelvet, s ha az értekezés nehézzé vált, kölcsönszavakkal segítettek egymáson.
(folytatjuk)
