A székelyek eredete bár nem tartozik a történettudomány megnyugtatóan tisztázott kérdései közé, fontos látni, hogy az erre vonatkozó tudományos interpretációk mellett rendre komoly szerephez jutottak a különböző származásmítoszok, köztük elsőként a sokáig jelen lévő, a nemzeti romantika korában az Árpád-ház eredethagyományának örököseként megerősödött hun származás elmélete. A tudományos vizsgálatok egy része a nem magyar eredet mellett érvel (besenyő, avar, türk, kazár, volgai bolgár), míg mások a magyarság különböző rétegeiből megszervezett határőr csoportnak tartják a székelységet.

A 20. század elejétől kezdve egyes román politikai és akadémiai szereplők elmagyarosodott románokként tekintettek a székelyekre.

A székelységnek legnagyobb számban otthont adó Székelyföld az Árpád-kortól a 16. század elejéig a Magyar Királyság része volt, majd a mohácsi csatavesztést (1526) követően a székelység a fokozatosan önállósuló Erdélyi Fejedelemség államalkotó rendi nemzeteinek egyike lett. Az Erdély délkeleti részébe került székelyek kivételével az ország más részein, elsősorban a határ menti területeken letelepedettek a 14. század végére már elvesztették a területi-népi különállásukat. A Székelyföldön a katonai szolgálathoz szorosan kötődő sajátos szabadságjogaik és a széki közigazgatási szervezet azonban a Habsburg Monarchiához való csatolást követően is megmaradtak a határőrző szereppel együtt. A kiváltságokra alapozva kialakult egyfajta regionális és csoporttudat, de a „székely nemzet” mint rendi formáció és fogalomhasználat az 1848. évi forradalom idejére megszűnt, és 1876-ra a széki szervezetet is felváltották a vármegyék. A székelyföldi középkori régészeti leletek, a földrajzi nevek, a népi kultúra elemei, valamint a székely nyelvjárások is azt mutatják, hogy magyar népességről volt szó, amely elsősorban életmódjában, gazdálkodásában, regionális intézményességében különbözött a más területeken élő magyaroktól. A székely dialektusok közeli párhuzamot mutatnak egyes dunántúli és Pozsony környéki magyar változatokkal, ami az érintett csoportok korai erdélyi áttelepülésével magyarázható.

A magyar nemzettudat gyökerei így jóval korábbiak, és a modern nemzetfejlődés időszakában, a 18. század végétől kezdve a székelyek a modern, polgári értelemben vett magyar nemzet részének vallották magukat.

Az 1918-as impériumváltást követően Székelyföld is célpontjává vált a román nacionalizmus nemzeti homogenizációs törekvéseinek, amelyek – a sajátos szovjet mintára létrehozott autonóm tartomány széles körű magyar nyelvhasználati jogokat biztosító 1952–1968 közötti periódusa után – visszatértek a kései államszocialista időszakban. Az 1989-es rendszerváltást követően a székelyföldi politikai jövőképet leginkább egy magyar dominanciájú történeti-kulturális autonóm régió kiépítése és intézményesítése határozta meg. Ennek a folyamatnak a része a megerősödő magyar identitástudat, továbbá a székely azonosság valós és mitikus elemeire, a regionális reprezentáció régi és újonnan alkotott formáira is alapozott önkifejezés (emlékezet- és történetpolitika). A regionális kötődés kifejlődését és erősödését a rendi hagyományokon, az egykori közigazgatási különálláson túl segíti az, hogy a székelyek tömbben élnek, Székelyföldön lokális többséget alkotnak, és ehhez köthetően sajátos szocializációs és kulturális közeggel, valamint ebből adódóan a közösségi identitást reprezentáló szimbólumokkal rendelkeznek. A magyar nemzeti identitás és a székely regionális identitás szoros összefonódása jelöli így ki napjainkban a Székelyföld mint egyfajta identitásrégió külső határait is.
Az impériumváltást követően, a 20. század folyamán több időszakban került jelentősebb székely népesség a mai Magyarország területére, mindenekelőtt a világháborúkat követően és a rendszerváltást megelőző években. A magyarországi székelyek már a két világháború között létrehozták egyesületeiket. A periódusokból kiemelendő a bukovinai székelyek Bácskába, majd Magyarországra történő áttelepítése a második világháború végén, amelynek eredményeként több tízezer székely lelt új otthonra Baranyában, Tolnában és Bács-Kiskunban, illetve a Duna mentén. A napjainkban Magyarországon működő székely szervezetek jelentős részét ez utóbbiak teszik ki, és a bukovinai székely kultúrát a magyar kultúra elismert és méltó részeként határozzák meg.
Összességében a mai székely azonosságtudat jóval inkább egy olyan sajátos területi-közösségi identitás, amely a magyar nemzet részeként, de azon belül jól elkülöníthetően regionálisan határozza meg önmagát. A magyarországi nemzetiségként való hivatalos elismertetés objektív és törvényi feltételei tehát nem állnak fenn.

Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézete