Pedig erős védelmi várak láncolata alakult ki a völgy feletti magaslatokon; egyesek, mint a Sólyomkő tetején épült vár, átélték a török ostromot. A Csíkszereda–Brassó vasútvonal, amelyet 1898-ban adtak át a forgalomnak, először kapcsolta be ezt a vidéket az akkori Magyarország vérkeringésébe. Az utolsó háború hosszú időre szétvagdosta ismét az itt fekvő falvak hajszálgyökereit.
Árkoson aránylag épségben maradt a Szentkereszti-kastély; 1969-ig gabonaraktárnak és gépállomásnak használták, ma úgynevezett Agronómusok Háza és zenei s irodalmi találkozókat tartanak évenként benne. Nyáron szobrászkolóniák működnek itt.
1944 őszén egy Arambasa nevű román tizedes feltűzte a román zászlót a sepsiszentgyörgyi vármegyeházára. A város nehéz harcok után esett el. A Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum városa, a környékkel együtt, csak hosszú idő múlva tért magához. Könny és vér bőségesen hullott a tájra, a korai századoktól a közelmúltig. Jól kiépített templomerődje sem védte meg a tatár-török pusztításoktól. II. Rákóczi György szerencsétlen kimenetelű kalandja után, 1658-ban a török büntetésből százezer krími tatárt küldött Erdélyre, s a másfél évszázados önálló fejedelemség utolsó éveiben több mint tíz százaléka pusztult el a lakosságnak. Szentgyörgy is bőségesen hozzájárult a véradóhoz: a vártemplom védői egytől egyig elestek vagy fogságba kerültek. A tömegsírra csak később bukkantak rá. A keletről errefelé áramló pusztulás első hullámai ezeken a középkori vártemplomokon törtek meg, de csak egy időre; a holtak után tovább gyűrűztek a hullámok, végig, ahol magyarok éltek. Hiába voltak a székely templomerődök masszívabbak, zártabbak, mint a szászoké; a szászokat városaik nehéz falai, a románokat a hegyek búvóhelyei védték. Mindkét nép aránylag épségben vészelte át ezeket a századokat.
A tatárpusztítás 1661-ben megismétlődik Szentgyörgyön – alig kétszáz évvel később szabadságharca megvívására gyülekezik a háromszéki nép a városka falai alatt. Itt hangzottak el Gábor Áron szavai: „lészen ágyú” 1848. november 23-án, mielőtt a szabadságharcot leverő cári csapatok ideértek volna.
Szentgyörgy iskolaváros volt, mint Udvarhely. Az iskolaalapító Bethlen Gábor már 1626-ban gondoskodott a város tanügyi ellátásáról, 1859-ben egy másik nagy erdélyi, Mikó Imre alapít iskolát, a Székely Mikó Kollégiumot. A Székely Nemzeti Múzeumot 1875-ben alapították. Mindkét intézmény megvan ma is: a kollégiumot „11-es számú líceumnak”, a múzeumot „Megyei Múzeumnak” keresztelték 1945 után. A „székely” jelzőtől mindkettőt megfosztották, a köztudatban és a közhasználatban azonban a régi név alatt élnek.

A színház az egykori városháza épületét kapta meg

Sepsiszentgyörgy a két világháború között elmaradt, vidékiességbe zárkózott városka volt, mint a többi székely városok. Aki itt élt, a letargia állapotában töltötte napjait – aligha jutott ereje kitörni a nagyvilág felé. Csak a kollégium sugárzott életet, oly messzire, ameddig csak tehette.
Ma több az üzennivaló innen, Szentgyörgyről, talán a legtöbb a székely városok közül. Az utolsó évtized alatt amolyan megerősített végvárféle szerepét vállalta a város, a Kárpátokon belüli nyelvterület legkeletibb mezsgyéjén. Egy sajátos, önálló szellemiség teremtődött, erős regionális színezettel, de európai távlatokkal. Hetilapja, a Megyei Tükör, lehetőségeit számba véve, jól szerkesztett újság, országos viszonylatban is számottevő író-szerkesztő csoportot tömörített maga köré, s vonzásában egy sajátos nemzetiségi kultúra kezdett kialakulni. Farkas Árpád, Csíki László és Magyari Lajos kiváló lírikusok, Veress Dániel pedig mint esszé- és drámaíró szerzett magának rangos nevet. Az Állami Magyar Színház (a volt városháza épületében), mely 1948-ban nyitotta meg kapuit, felmérhetetlen fontosságú hivatást tölt be. Nemzetnevelő hatása kiterjed az egész Székelyföldre. Veress Dániel történelmi drámáit, a Mikest, a Báthoryt és a Wesselényit, Sombori Sándor Gábor Áronját egyetlen színházévadban több mint százezer ember nézte meg. De a színházakban is figyelik a rendszer besúgói, hogy ki tapsol, ki örül, vagy kinek az arca borul el, ha a történelem nehéz napjai emberközelbe kerülnek. A legutóbbi kulturális „újjászervezés” után újabb gondok elé tekint a szentgyörgyi színjátszás. A Megyei Tükört, mely hetilapból napilappá vált – papírkorlátozás miatt ismét hetilappá zsugorította egy állami rendelet.

A Lábas Ház

A Lábas Házban, a határőrség egykori székházában, ma állami levéltár van. A legutóbbi városrendezési terv szerint a történelmi jelentőségű épület lebontására is sor kerül a mögötte épülő ortodox román templom perspektívája miatt. 1963-ban lebontották a klasszicista stílusban épült Bálház épületét.
Szentgyörgyön nehezen indult a képzőművészeti élet – a provinciális légkör elriasztotta az alkotókat. Mégis több mint harminc képzőművész indult útnak innen; van, akinek már országos a híre. A Képzőművészek Szövetségének nemrég alakult köre egyszerre megpezsdítette a művészéletet is. Egy tömbház felső részében öt műterem készül, a Mikó Kollégium egyik szárnyában pedig kiállítási terem. Egy galéria terve is felvetődött. A megyei statisztika jelzi talán legjobban a haladást: 1970-ben 9, a következő évben 13, 1972-ben 21 és 1973-ban 42 tárlatot rendeztek a megye területén. A múzeum és a Gyárfás-ház a megye nagy festőinek, Barabás Miklósnak és Gyárfás Jenőnek az alkotásait őrzi.
Az utóbbi három-négy év alatt újabb iskolák is létesültek Szentgyörgyön: egy építészeti középiskola, a brassói egészségügyi iskola tagozata és szerelő iskola. A helyi sajtó nem kevés büszkeséggel újságolta nemrég egy nagyobb szabású műszergyár megnyitását. Az egészségügyi iskolában nem lévén elég helybeli magyar jelentkező, létszámát regáti románokkal egészítették ki.
A Gábor Áron-szobor mellé itt is Bălcescu-szobrot állítottak, mint Csíkszeredán. Bălcescu Kossuth kortársa és politikai barátja volt. Mindkettő egyazon elvért – a 48-as forradalmi eszmékért –, de nem ugyanazon célért küzdött: Bălcescut az erdélyi és ókirályságbeli románok egyesítésének az álma indította a forradalomba.
A területi-közigazgatási átszervezéskor Háromszék is nevet cserélt – hivatalosan Kovászna megye. Csak kevésen múlt, hogy nem csatolták a román többségű Brassó megyéhez. Fennáll azonban még mindig az a veszély, hogy lakosság szempontjából az ország legkisebb megyéje lévén, Brassóhoz csatolják. Eltűnődhetünk azon, hogy miért éppen a székely megyék kaptak más nevet. A volt Háromszék 190 000 lakosából 85 százalék magyar, 15 százalék román. A románok nagy része tisztviselő, tanító vagy tanár. Bereck, Zabola, Zágon és Bodza körül azelőtt is éltek románok, ha nem is ilyen nagy számban.
Hivatalos adatok, újságriportok hozzák a hírt naponta a székelyföldi beruházásokról és a százéves álom megvalósításáról – az iparosításról. A táj mondhatnám alig változott negyven év óta, az ipar nyomai csak a városok körül villannak fel itt-ott. Statisztikai adatok szólnak azonban amellett, hogy a Székelyföld iparosításával kapcsolatban eddig a volt Háromszék megyében történtek a legnagyobb invesztíciók. Így – az adatok szerint – 1970-ben az ipari össztermelés értéke 4,9 milliárd lejjel növekedett az 1965. évi termelés arányszámához viszonyítva. És valóban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, Baróton és Köpecen kisebbfajta ipari központok alakultak ki. Csökkent a munkaerő elvándorlása, javult a természetes szoporodás indexe, és – nem utolsósorban – megváltoztak az egészségügyi viszonyok. Ma a megye minden nyolcszázadik lakosára jut egy orvos, azelőtt tízezres volt az arány – minden nyolc-tízezredik lakosra jutott csak egy orvos. 1930 és 1948 között a megye lakossága csupán 4600 lélekkel szaporodott, de már 1967 és 1970 között 7300-zal emelkedett a lakosság száma. Ez tényleges javulás, főként, ha számításba vesszük a háborús évek veszteségeit.
A helyzet azonban az, hogy sem az iparosítás, sem a mezőgazdaság nem találta még meg a fejlődés igazi útját. A háború utáni évek súlyos krízisét, mely az ország teljes gazdasági összeroppanásához vezetett, amikor Moldvában és Nyugat-Erdélyben valóságos éhínség uralkodott, a Székelyföld még távolról sem heverte ki. Amikor pedig az ország erőszakos iparosításának az ideje következett, a Székelyföldnek továbbra is a mezőgazdaság még forrongásban lévő kérdéseivel kellett konfrontálódnia.
De  soká elidőztem a gondokkal, amik egyre jobban körülvesznek a szülőföld közeledtére, és megfeledkeztem a jelenről.
Mintha csak tegnap ültem volna itt, a sétány gesztenyefái alatt, szemben a Mikó Kollégiummal, várva a brassói csatlakozásra. Még élénken él bennem az emlékkép, melyet nem homályosított el a rátelepedő idő. Nevek zsongnak körül, arcokat villant fel az emlékezet, s már nem tudom,  mennyi idő óta ülök itt, szemben a kollégium sárga falaival.

A múzeumban csak román nyelvű feliratok voltak

Elsétálok a múzeum felé. Sokáig őrizték itt a favágó rönköt, amelyen a Maniu-gárdisták a szárazajtai székelyeket lefejezték. Írt is erről oldalakat a román prózaíró, Titus Popovici Az idegen című regényében. Az áldozatok között volt olyan is, akit négy embernek kellett lefogni, hogy a rönkhöz kényszerítsék.
A háromszékiek ’48-as forradalmának az útjait követem a volt Székely Nemzeti Múzeum termeiben. A feliratok román nyelvűek, a látogatóknak valaki éppen románul közvetíti a történelmet. Gábor Áront a magyarok a nemzeti szabadságért vívott harcok hőseként ünneplik, a románok e mozgalmat csupán szociális forradalomként tartják számon. Pedig éppen a nemzeti eszme sodorta az 1848–49-es román felkelőket a Habsburgok oldalára, és helyezte szembe az európai forradalom érdekeivel.

(folytatjuk)