Lucian Boia professzor magyarul is megjelent könyveinek legnagyobb ereje, hogy forradalminak minősíthető, és emiatt román részről folyamatos támadásnak kitett kritikai szemlélettel igyekszik a múlt történéseit feltárni, miközben a történetírás fogyasztható változatát hozzák. Ugyanakkor a szerző munkássága ennél sokkal szerteágazóbb – vélekedett Rostás-Péter István, a kolozsvári rádió munkatársa, a könyv fordítója a kutató Az 1918-as nagy egyesülés – nemzetek, határok, kisebbségek című esszékötetének tusványosi bemutatóján. A Zay Éva kolozsvári újságíró által moderált beszélgetésen Lucian Boia kérdésfelvető, önreflexiós és mítoszromboló életművének alapos elemzésének lehetett tanúja a közönség, és a hivatalos román történetírás irányváltási esélyeiről is szó esett.
Rostás-Péter István szerint egyáltalán nem meglepő, hogy a hivatalos történetírás képviselői, köztük Ioan Aurel Pop, a Román Tudományos Akadémia elnöke nem kedveli Lucian Boia munkásságát, mételyező, egészségtelen tényezőnek, a román nemzeti öntudatra negatívan ható véleményformálónak tekintik őt. Már az első magyarra lefordított könyve kapcsán úgy vonult be a köztudatba, mint aki megfogalmazza azt a szakmai kételyt, hogy egy történész meddig lehet hű a szakma által támasztott követelményekhez, illetve mely az a pont, amikor már közszereplőként, felhasználva a tudást, elkezdünk gondolkodni a történelemről, történelmeinkről, akár kételkedve, a homályos foltokra rákérdezve, felvetve egyebek mellett, hogy a hivatalos, tankönyvekben szereplő változat csak egy az értelmezési lehetőségek közül, ami a román múltat illeti. Boia mindvégig azt a szemléletet népszerűsíti, mely szerint érdemes kritikusan tekinteni a múlt történéseire, a források mögé is benézni, olyan összefüggéseket is megkeresni, amelyek nincsenek adatoltan fölvezetve, de kellő odafigyeléssel tetten érhetőek.
A múlt év decemberében románul megjelent, a nagy egyesülés körülményeit firtató könyve inkább eszszészerűen, mint monografikus jelleggel közelíti meg a kérdéskört, és több, ellenzői számára kényes megállapítást is tartalmaz, ugyanakkor nem lehet szem elől téveszteni adott hiányosságait – derült ki Rostás Péter és Zay Éva szavaiból. Boia olyan következtetéseket is papírra vet, mint hogy a versailles-i békekonferencián Magyarországot nem a történelmi jog alapján osztották fel, hanem az etnikai többség mentén, a román–magyar történelmi vita, az elsőbbséget bizonyító elméletek szinte semmit sem nyomtak a latban. A történész itt egy, a szakma által kevésbé használt összetevőt is beemel a képbe, a szerencsés fordulatot mint a történések egyik kiváltó okát.
Rostás Péter szerint az esszé egyik erőssége, hogy nem az 1918. december elsején történteket vagy a béketárgyalás menetét tekinti irányadónak, inkább arra koncentrál, hogy Európában a különböző területi átszabások milyen politikai logika mentén történtek, így próbálva megválaszolni az Erdéllyel kapcsolatos történéseket, kelet-közép-európai összefüggésbe helyezve azokat.
Boia nem mulasztja el azt sem megemlíteni, hogy a körülményeket alapul véve nagy eséllyel egy referendum sem hozott volna más végkifejletet, noha szerinte ez lett volna a fair eljárás. Némileg hiányérzetet hoz ugyanakkor, hogy az etnikai arányok ismertetésénél egyes forrásoktól eltekintett. Az előzőleg megjelent írásaihoz hasonlóan Boia kitért a mi lett volna, ha... típusú forgatókönyvek taglalására, az Osztrák–Magyar Monarchia föderalizálás révén történő túlélésének esélyeit latolgatva.
A kötetben ugyanakkor egy erős, a hivatalos román történetírást illető kritika is fellelhető, amely szerint továbbra is elavult, elszigetelődéshez vezető szemlélet terjesztése jellemző. Boia félti a szakmát, mivel a román történetírásnak nincsenek eszközei, hogy beszámítható legyen a nemzetközi porondon, mert egy túlhaladott, agyonpolitizált gondolatmenetnek van minden alárendelve, ezért nehéz érdemben európai, illetve világszinten kezelni. Ennek kapcsán – Rostás-Péter István szerint – Boia azon félelmének is hangot ad, amely szerint a centenáriumi évet is – az össztársadalmi viszonyulás szempontjából – a felszínes, átpolitizált 1989 előtti történelmi diskurzust utánzó viszonyulás jellemzi majd.
Ezért mindaz, ami 1918-ról szólna, kimerül sekélyes, időnként igen heves nacionalista szólamokban. Meglátása szerint arra kellene koncentrálni, hogyan sikerült megmaradni, és ebből értéket kovácsolni a továbbiakban, s nem folytatni a felszínes, konfrontatív, öntömjénező vonalat, megtoldva a magyar kisebbség elleni támadásokkal.
A kötet talán egyik legkényesebb része a centenárium és Trianon egymásnak feszüléséről szóló utolsó fejezet, amelyben kimondja: a románság nem várhatja el a magyaroktól, hogy örüljenek a centenárium évében, „meg kell hagyni nekik azt, hogy ők másként lássák ezt a kérdést”. Boia ezért is tüske mások körme alatt, illetve az is látható, hogy a másik oldal képviselői komolyan veszélyeztetve érzik magukat egy ilyen kritikai szemlélet terjedése miatt – állapította meg a fordító. Lucian Boia kisebbségekhez való viszonyulására, érzékenységére magyarázat lehet, hogy ő maga sem román származású, apai ágon dobrudzsai, anyai ágon olasz felmenőkkel rendelkezik, római katolikus vallású. A kisebbséget mint értéket kezeli, mint olyan hozadékát a társadalomnak és a társadalomfejlődésnek, amely nélkül a modern Románia aligha nézne úgy ki, mint most.
A hivatalos történetírás helyzetét illetően Bakk Miklós, a Sapientia EMT oktatója mint fő gondot említette: a román történelemtudománynak nincs igazi önszemlélete, mely által saját módszertanát, hagyományainak gyökereit valamiképpen megkérdőjelezze olyan alapossággal, ahogyan a nagy európai történelemtudományban ezek megtörténtek. Reményét fejezte ki, hogy talán a mostani fiatal történészgeneráció több, egyértelműen hibás paradigmával képes szakítani.
