Hogy ideges, azt már a mozgása is jelezte. Ide-oda kóválygott, mint aki nem tudja éppen, mit is akar, hova is akar eljutni, s ez annyira ellentétes volt a bennünk élő hangya robotképével, hogy már önmagában az indázása, a kóválygása is felkeltette érdeklődésünket. Azután lejátszódott előttünk egy történet, a mi hangyánk, ahogy Péter elnevezte, a renitens hangya, hirtelen ész nélkül bújt egy repedésbe, s feltűnt négy, majd másik öt, akik valószínű, a mi hangyánkat keresték, aki valami miatt kivált a bolyból. Hogy utána mi történt, nem tudom, valaki jött, valaki elment, mire megint odanéztünk, a hangyák eltűntek.

Viszont Pétert filozófusként, ha lehet, még nagyobb erővel kezdette vonzani a szabadság, a választás szabadsága. A dolgok és az okok fölcserélhetők ugyan, de a választásod rád vall. Én ugyan nem voltam filozófus, de azért érdekelt volna, hogy ha a dolgok és az okok fölcserélhetőek, van-e a dolgoknak a priori rendje vagy nincs, de ő legyintett. Nem ez a kérdés. Hanem? Évekkel később egy versében válaszolt: „Jönnek még vadabb ludak / te mint az őszi alkony / egy settenkedő párduc / áthallszol majd az ajtón / jönnek még vadabb ludak / és állsz előttük némán / amint a zápor megered / suhan a felhő énrám.” Ami be is következett, rázuhant a felhő, nevezzük felhőnek, s én, aki soha nem gondoltam volna, hogy utána fogom lobogtatni a fehér zsebkendőt, megnémulok.

Egyed Péter elment titokzatos és hosszú útjai egyikére, hogy onnan majd merre, hova, nem tudni, egy azonban  világos, ha van a dolgoknak a priori rendje, ha nincs, azt a hangyát, a madonnát a porban, a vadlúd őszi útját, ezt a bajlátott erdélyi világot s a másikat, a még több bajt látó nagyobbat már többé soha senki nem fogja úgy látni, mint Ő. Ebben biztos vagyok.

S abban is, hogy még találkozunk a labirintusban, ami az életünk. Szándékosan nem múlt időben beszélek. Isten Veled, Péter!