Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere avatóbeszédében hangsúlyozta: László Gyula olyan korban szólalt meg, amikor nem lehetett, vitte tovább azt az eszmeiséget, amely a magyar hagyományokban, történelemben és irodalomban, mint a búvópatak, újra és újra megjelent, és amelyet soha nem lehetett kiirtani. Nagy lehetőségnek nevezte, hogy az országnak abban az időszakában, amikor „teljesedik politikai szuverenitása és gazdasági függetlensége, meg tudjuk őrizni a tudomány és a kultúra egyenjogúságát és egyenrangúságát, kialakítva a természetes egyensúlyt”. A miniszter kiemelte: László Gyula álmának és alkotásának kiteljesedését szolgálja majd a Magyarságkutató Intézet, ahol minden magyar őstörténettel foglalkozó tudományág egy ernyő alá kerül. Az Akadémiától és az egyetemi rendszertől független intézet felöleli majd az egész történelemírást, a nyelvészetet, az antropológiát, az archeogenetikát, a zenei, illetve a művészeti kutatásokat. Így lehet majd megszüntetni azt a helyzetet, hogy az egyik diszciplína relativizálja a másik eredményeit, s elbeszélnek egymás mellett.

Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke felidézte, amikor történelemtanárként a hetvenes években kortársaival a magyar nemzet múltjában próbáltak tájékozódni, felszabadító volt László Gyula gondolata, amely szerint a magyar őstörténet termékeny bizonytalanság. Ez olyan szellemi forrásvidékek felé terelte, amelyek aztán megalapozták a Lakitelek Népfőiskola alapításának ötletét is.

László Gyula bronz mellszobrát, Lantos Györgyi szobrászművész alkotását Kásler Miklóssal együtt László Zoltán, László Gyula fia és Lezsák Sándor leplezte le. A szoboravatót megelőzően László Gyula alkotásaiból 50 rajz a honfoglalókról címmel kiállítás is nyílt. A megnyitón Szakolczay Lajos művészettörténész a 20 éve elhunyt László Gyula életművét lelkesítő példának nevezte, amely arra ösztönöz, hogy „merjünk értékeink védelmében nagyok lenni”.

László Gyula (1910–1998) régész-történész, egyetemi tanár, képzőművész, a kettős honfoglalás elméletének megalkotója a Brassó megyei Kőhalmon született. A budapesti tudományegyetemen művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot hallgatott. 1935-ben bölcsészdoktorrá avatták. 1940 és 1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár. Tanári és régészeti munkája mellett folyamatosan festett, rajzolt. Megtanulta a szobrászatot, valamint az éremkészítést. 1957-től 1980-ig oktatta az ELTE régészhallgatóit. Az 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét: eszerint a magyarság egy része már a Kárpát-medencében élt, amikor a IX. század végén az Árpád vezette honfoglaló magyarok ide érkeztek. Elméletét a történészek jelentős része nem fogadta el, viszont számos felvetését helytállónak minősítették.