Szülei által feltarisznyázva indul Gyergyóalfaluból a művészi pályára. Előbb a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolában nyílik meg számára az alkotás lehetősége (tanára Nagy Pál), majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán a festőművészeti és rajztanári szakon tanul és végez.
Csíkszeredai pedagógusi pályája és a művészeti szervező munkássága, amelyet e székelyföldi városban mintegy öt évtizeden keresztül kifejtett, nagymértékben hozzájárult újabb alkotói pályák indulásához, valamint a helyi művészeti életnek a hazai és nemzetközi vérkeringésbe kapcsolásához. A gyergyószárhegyi Barátság Alkotótábor alapításában és szervezésében való részvétele a kezdetektől a tábor színvonalát erősítette. A Tanár úr, Árpi bácsi szerethető személye és nevelői munkája, az alkotói folyamatba való bevezetése sokak számára maradandó élményt és impulzust adott.
Márton Árpád több évtizedes alkotói életpályája korai munkáiban már érzékelhető az a sajátos stílus és formavilág, amely később a maga teljességében, letisztulva és kiforrva köszön vissza. Az emblematikus, nagy méretű olajképek mellett az akvarellek, pasztellek és kisebb méretű grafikák, könyvillusztrációk is az egyedi formavezetést tükrözik. A napilapokban és kalendáriumokban, valamint több mint tíz verseskötet (Pallas-Akadémia Könyvkiadó) lapjaira nyomtatott grafikáin, kis méretű tusrajzain is felismerhetők sajátos motívumai, kompozíciói. A lényegre törő formák, a határozott vonalvezetés, a faragott szobrokra emlékeztető tömör alakábrázolás, a kifinomult és mégis szuggesztív színkezelés végigkísérhető képein.  Az utóbbi években készített pasztelljein a szálkás, szúrós vonalak és maszkok is feltűnnek. A formai megoldásokon túl a Márton Árpád-i témák és motívumok mindig jelentéssel, sőt, esetenként kódolt üzenettel is bírnak.
Életének nagyobb részében olyan korban élt és alkotott, amelyben a rendszer igyekezett korlátozni minden tevékenységet és szabad gondolatot. A rendszert szolgalelkűen nem követő művészek azonban képesek voltak munkájukba beleszőni azokat a sokakat érintő hatásokat, amelyeknek a felismerése, olvasata akkoriban reménnyel töltötte el mindazokat, akik felfedezték az üzenetek lényegét, hogy mindenek ellenére lehetséges az igazság kimondása, az emberi méltóság megélése, az együttérzés, a saját értékek megőrzése és átadása, és nem utolsósorban a gondolkodás szabadsága. Márton Árpád munkáival az itt élők és maradók számára idézett fel és teremtett olyan környezetet, amelyet a közösség inkább magáénak vallhatott, mint a propaganda pannókkal telerakott agresszív környezetét. Képes volt sablonos témákat is számára kifejező kontextusba helyezni (Zászlótartó, 1974; Építők álma, 1985). Másrészt vállalta önmagát, és sikerült a nagy csíki festőtriász után olyan egyedi stílust megteremtenie és követnie, amely az erőltetett szocreál korszakban is tartalommal és lélekkel bírt.

A zöld lábas

A családból, valamint a népi és urbánus környezetből hozott tapasztalatokat, viszonyokat és lételemeket a maguk valóságában, őszintén tudta bemutatni (Zöld lábas – csendélet, 1959; Járom és kenyér, 1981; Parasztbánat, 1968; Várakozás, 1971). Önmagát az Utca és föld fia-ként (1965) értelmezte. Nagy méretű, ikonikus festményein a székely férfiak elszántsága, a földhöz való ragaszkodása (A Föld fiai, 1982), az asszonyok életadó és formáló ereje (Dagasztó, 1983) tapintható. Egyértelművé tette a Forrás (1972) nélkülözhetetlenségét, amely erőfeszítéssel közelíthető meg. A szomjazó erős vállai, karjai, nagy keze feszül a földhöz, hogy hozzájusson a tiszta forráshoz (talán a szarvassá változás vágyával).
A Márton Árpád által teremtett művészet a gyergyói, csíki, székelyföldi, erdélyi tájak és emberek – az 1960–1980-as évekbeli romániai környezet, majd az 1990 utáni időszak változásokkal és keresésekkel teli évtizedeinek – hangulatát és életérzéseit sugározza.
A képeken a visszafogott, mély tónusok mellett a világosság megjelenítése, a fény felsejlése vagy beáramlása a remény melletti hitvallás. Kitartott a festődobozának belső falára 1955-ben írt intés mellett: „Ha elfáradsz a küzdelemben, próbálj hinni a győzelemben, s az diadalra visz.”

Itatás

Az 1960-as évekbeli Itatás (1966), Vihar (1966), Üldögélők (1969) sejteti azt a világot, amelynek láttán a sokat megélt bölcs öregek elgondolkoznak, a fiatalabbak próbálnak a maguk módján védekezni, együtt maradni és megóvni gyermekeiket. A komor időszak nyomasztó mivolta ellenére a játékos témát is megragadja, ilyenkor humorosan közelíti meg környezetét, és arra késztet, hogy fordított perspektívából is érdemes szemrevételeznünk a világot (Farsang, 1976), és utal a kibeszélés és megnyugvás lehetőségeire is (Együtt, 1975; Trió, 1976).

Vándor

 A Vándor (1983) képe Kőrösi Csoma Sándor emlékezetén át az 1980-as évekbeli kivándorlásra is reflektál. A menni vagy maradni, hátra se nézve, véglegesen távoli vidékek felé indulni kérdése és gondolata azonban máig időszerű maradt.
Az 1989–90-es változással bekövetkező új társadalmi berendezkedések késztetik az európaisághoz való viszony értelmezésére. E témában Párizsban kiállított pasztelljein Európa I–V. (2000) vonzó színes világát szúrós határok, fennálló belső és külső korlátok szegélyezik és keresztezik.
A Lélek-képek sorozatával az otthoni környezet jelentéssel bíró elemeihez tér vissza és azokat spirituális dimenziókba emeli. A lélek kapuja (2008) a belső és külső világ összekötője, ugyanakkor megnyitója, a Lélek fája (2010) önmagát elemésztve életet teremt, a Lélek kenyerét (2010), amely áldást, fényt áraszt. A földi és az égi létet hivatott összekapcsolni a Lélek lajtorjája (2010), mely az áttetsző fénybe vezet, az átszellemült lét állapotába (A lélek lángja, 2015). Mindezekben felfedezzük jellegzetes alkotói stílusát és színvilágát, ugyanakkor újszerű kompozíciókkal találkozunk.

A lélek lángja

Pasztellképein is láthatjuk az alkotói szabadság játékát, ugyanakkor a mély gondolatisággal átszőtt képi üzeneteket is. A teremtés elemeit a teljességre utaló gömbformával, annak különböző halmazállapotú megjelenítéseivel érzékelteti. A víz teremtése, A föld teremtése, A levegő teremtése a teremtett világ eredeti, pazarló szépségének visszaadása. Ugyanakkor bemutatása annak, hogy a Teremtőhöz kapcsolódó ember képes munkájával maga is életadóvá válni (Kenyér).
Az utóbbi évek pasztellképein visszafogott tónusú, sötét színű háttérből sejlenek fel a lágyan kontúrozott, tömbszerű alakok, egy-egy megvilágított arc vagy részlet. A Kísértésben (2010) a prófétai arc fölé egy hasonló, de élettelen maszkot helyez, a Világtalan (2014) arcát pedig tisztára, hófehérre festi, a Kiszolgáltatott (2013) karjára alázatának jeleként egy kendőt helyez, a Kapaszkodót (2013) a lenti sötétből hozza a világosságra. A kezében vasgolyókat tartó, ellensúlyozó Latolgató (2013), a Figyelő (2013), a Fohászkodó (2014), a Rászorult (2014) szimbolikus alakjait a fény és árnyék arányából komponálja, és általuk a helyzetre jellemző mozdulatokat és hangulatokat is érzékelhetővé teszi.
Márton Árpád festőművész a hat évtizeddel ezelőtti pályakezdés elkötelezettségével, a művészet kifejező erejében való rendületlen hitével és szívós kitartásával keres formát gondolatainak. Adja a Teremtő, hogy alkotómunkáját tovább folytathassa.

Hegedűs Enikő