És a rossz nyelvek azt beszélik, hogy márpedig az utcát mindenáron fel akarják idén túrni. Ami jó kis móka lesz, persze, nem az itt lakóknak. Akik már szép lassan pormérgezést kapnak, merthogy a nyáron is dolgoztak ám itt, a sok, földben levő vezetékrendszer közül a legutolsót is vadonatújra cserélték, a sáncot ugyan visszatömték, aztán por előttük, por utánuk. De legfőképp utánuk. Mert gödör is maradt nyomukban, némelyik keréktörő, s arra nem futotta az odafigyelésből, hogy hetente-kéthetente fél autó kaviccsal feltöltsék az időközben megsüppedő árkokat, de ez még hagyján a porhoz képest. Az a szó legszorosabb értelmében naponta ujjnyi vastagságban ül meg autón, ablakon, száradó ruhán, még a pulikutya szőre is megszürkült, a macskák meg simára koptatták nyelvüket a folyamatos tisztálkodásban. Az emberek krákognak, és epekedve néznek az égre, hogy bár a fennvaló adna egy kis esőt, ha már a városvezetésben nincs annyi szánalom, hogy naponta erre küldje a locsolókocsit.
Na, így telt el a nyár az utcában, gödrökkel, porral, bosszúsággal. Felemás nyár volt, első fele sok esővel, második része szikkasztó napsütéssel, ez utóbbi drága jó dologidő, el is múlt kihasználatlan. De ami késik, nem múlik, tartja a mondás, várható volt, hogy előbb-utóbb csak megjelenik valamelyik romboló-építő csapat. Hát megjelentek. Most épp a villanyosokon a sor. Na, az ő munkájuknak van látszatja. Előbb befejezték azt, amit három vagy négy évvel ezelőtt félbehagytak, kicsit felásták újra a járdát, mert itt-ott elmaradt kábeleiknek a földbe helyezése, aztán nekiálltak lebontani azt a csodálatos vezetékrendszert, amely a villanyoszlopokat díszítette. Ennek első nap csupán annyi látható eredménye lett, hogy a leágazó utcában a közvilágítás, amelyet alig két-három éve szereltek fel, megadta magát. Ha viccelni lenne kedvünk, Nagy Bandó Andrást parafrazálnánk: látják ott azt a sötétséget? Na, azok a mi utcánk fényei. De nincs kedvünk csipetnyit sem szórakozni, merthogy az immár évek óta nappal is járhatatlan járdákon szürkület után a gyalogosközlekedés nagyon is balesetveszélyes.
Balesetveszélyest írtam volna? Enyhe jelző, nem túlzok, ha helyesbítem magam: életveszélyes. Mert a villanyosok folytatták a munkát. Darus kocsi, elektromos és kézi vágó-fűrészelő szerszámok, ennyi kell csak, hogy pillanatok alatt hulljanak le az oszlopokról a drótok. Amelyek szépen végigfekszenek a járdamaradékon, autóval se ki, se be az udvarokról, az udvarokra. A lakók türelmesek, hiszen ha leszedték, tán csak el is takarítják maradékaikat. Hát nem. Az egy napra beütemezett szakasz befejeztével feldobáltak egy nyitott rakteres autóra ezt-azt, aztán elmentek. A tájékozottabb lakók ennek is tudják magyarázatát: a villanyosoknak le kellett mindent takarítaniuk az oszlopokról, de csak azt vihették magukkal, ami az övék. A többi vezeték, ami a földön maradt, a kábeltévés, internetes, telefonos és még ki tudja, milyen szolgáltatóké. Hát ezek közt közlekedni egy sötétben hagyott utcában már valóban életveszélyes. A helyzeten az sem segít, hogy a cigányok két kővel addig kopolják valamelyik pénzforrásnak tekintett huzalt, míg egy-egy darabot le nem kanyarítanak belőle: a java – köztük éles-szúrós részek is – továbbra is a földön marad, járdát elfoglalva, utcára kilógva. A szolgáltatók ugyanis, amelyek egykor a villanyoszlopokat teleszőtték vezetékeikkel, fülük botját sem mozdítják néhai vagyonuk romjainak eltakarítása érdekében.
Hát így zajlik az élet az utcában. S ha most megorrol ránk a városvezetés, hogy ismét kákán keressük a csomót, holott ők éjt nappallá téve dolgoznak érettünk (hogy az unos-untalan ismételt szólamot – egy élhető városért – most ne is említsük), eláruljuk: nem a kötekedés szándékával írtuk eme percre és centire pontos helyzetjelentést, hanem hogy felhívjuk figyelmüket: jobb szervezéssel a lakóknak okozott kellemetlenségek nagyon nagy része elkerülhető lenne. De valamiért van egy olyan érzésünk, ezt az írást is elintézik annyival: mondj, bolond, mondj.