Nagy D. István
Mikor azt gondolnánk, hogy a lassan másfél éve állandósult bukaresti „paloták közötti harcban” az ellenfelek már nem tudnak lejjebb süllyedni, valamelyikük mégis rácáfol. Klaus Iohannis államfőn a sor, az általa elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanácson keresztül megakasztotta az egész közszféra által várt költségvetés-kiegészítést. Az elnök gesztusának egyetlen célja odapirítani a kormánynak, a koalíciónak, és nagyon úgy tűnik, e téren már számára is csak egy elv létezik: a cél szentesíti az eszközt.
Jó ideje egyértelmű, hogy Iohannis elődje, Traian Băsescu nyomdokain haladva, fényévekre eltávolodott az általa képviselt intézmény egyik alapvető szerepkörétől – az alkotmány szerint a hatalmi egyensúly megőrzése is a feladatai közé tartozik –, az elmúlt időben pedig az ellenzék fogadatlan prókátora szerepében is tetszeleg. Arra viszont eddig nem volt példa, hogy számára kockázatos lépésekre szánja el magát, gyengeségével fokozva a szociálliberális kormánykoalíció rombolását. Mert lehetséges, Iohannisnak pillanatnyilag jól jön, hogy a kormányon végigverhet egyet, csak sajnos az időhúzásnak nem ő, s nem is a koalíció issza meg a levét, hanem a rendszer alappilléreit jelentő területeken dolgozók, illetve a nyugdíjasok.
Az államfő érvelését tekintve, mely szerint elfogadhatatlan, hogy a nemzetbiztonsági intézmények büdzséjét ennyire megnyirbálja a kormány, megjegyezhető: nem kétséges, hogy adott szempontból a titkosszolgálatok és hasonszőrűek fontos feladatokat látnak el, de talán hasznosabb lenne elgondolkodni, hogy a pénzszórás helyett az indokolatlanul túlméretezett apparátus csökkentésével és netán a tevékenység alaposabb elemzésével kellene foglalkozni e hatóságok háza táján.
Természetesen vegytiszta demagógia lenne a jelenlegi helyzetért – hogy szeptemberben egy júliusban elvégzendő kormányfeladat jelentse vita tárgyát – kizárólag az államfőt vádolni. Aljasság és képmutatás tekintetében a kormánykoalíció sem marad el, amikor a saját nyári totojázásuk miatti felelősséget a jelenlegi legfőbb politikai ellenségre próbálják rávarrni. Mindezt úgy, hogy közben mindvégig nagyon jól tudják: a költségvetés-kiigazításnak eddig sem volt különösebb akadálya, hiszen a nemzetbiztonsági testület véleményezése csak konzultatív jellegű, anélkül is vígan útjára engedhették volna a vonatkozó rendeletet – és úgy tűnik, meg is teszik. De a politikai érdekek ismét mindent felülírnak, és a kormánykoalíció sem hagyhatott ki egy helyzetet, hogy némi csavarral rúghat egyet az államfőbe – most már az ország érdekei ellen is lép a „párhuzamos” állam intézményeit védve –, illetve saját inkompetenciájukat is jól kimagyarázzák, a szomszédra mutogatva.
A történteknek van ugyanakkor egy eléggé aggasztó vetülete: a paloták közötti csatározás, taktikázás már a hazárdjáték szintjét üti, és félő, hogy a mostani pár napos fennakadás legközelebb súlyos patt-, netán matthelyzetként végződik.
