Többféle módon sikerült megosztani a társadalmat: vannak jól fizetett állami alkalmazottak és keveset kereső, magáncégeknél dolgozók; kormánypártiak és utcán tüntető, csendőrökkel verekedő vagy éppen csendőrök által megvert ellenzékiek; speciális nyugdíjakból dőzsölők, és olyanok, kiknek a túlélésre is kevés a havi járandóságuk. Bővült az egymással szembefeszülő többségiek és kisebbségiek köre is, immár nemcsak az ország szétszabdalásának szándékával vádolt magyarok, de a szászok (kikből már alig maradt az országban) is ellenséggé váltak, a hagyományos családról tervezett népszavazással pedig lehet szítani a feszültséget a szexuális kisebbségek, a másság képviselői ellen, az ortodox egyház iránymutatásával bélyeget lehet nyomni azokra, kik beérik élettársi viszonnyal, vagy elváltak, megözvegyültek.
Gyarapodnak az árkok ott is, ahol eddig nem voltak, mélyülnek a korábban is létező szakadékok, és ezért elsősorban a politikusok, az ország vezetői felelősek, azok, akik a maguk szintjén gerjesztik a napi csatákat úgy, hogy még a közérdekért cselekvés látszatát sem mímelik. Immár nemcsak az államelnök és a kormány között dúl a nemtelen háború – a költségvetés-kiegészítés körüli cirkusz bebizonyította, mit sem számítanak a járulékos áldozatok, csak sikerüljön valahogy politikai tőkét kovácsolni –, nemcsak a kormánykoalíciós és ellenzéki pártok feszülnek egymásnak nap mint nap, de a pártokon belül is éles csaták zajlanak, minél nagyobb hatalom megkaparintása a cél, annál harsányabbak, vadabbak a lejárató kampányok.
Így fullad bele Románia a centenárium évében az állandó viszályba. Nincs olyan hivatalos megszólaló, ki meg ne említené a nagy jelentőségű történelmi évfordulót, ki ne prédikálna az összefogás fontosságáról, ám ki ugyanakkor ne hintené a gyűlölködés magvait. Egy évvel ezelőtt még úgy gondolhattuk – szintén a hivatalos szólamokra alapozva –, hogy egy nagy ünnepség lesz az egész esztendő, egymást követik a megemlékezések, emlékműavatások, konferenciák, ám néhány civil megmozdulást leszámítva jóformán semmi sem történt, s immár valószínű, a nagy tervek, álmok pár december elseje körüli momentumra korlátozódnak. Azon napokig háborogtak a nagy megmondó emberek, vezetők, ha egy magyar politikus azt merte mondani, hogy nekünk, magyaroknak nem ünnep a nagy román egyesülés, ám fel sem tűnik, ők maguk mivé silányítják államuk születésnapját. Csak viszály van, nincsenek tervek, a napi háborúskodások megfojtják a jövőtervezést. Száz év áll Románia mögött, de mennyi előtte?