Sepsiszentgyörgy arcvonásai bizonytalanok, épületei közt kevés a markáns, meghatározó jellegű. Városias jellegét kérdőjelek terhelik, bizarr módon keveredik itt a bensőséges, jó értelemben vett egykori kisvárosi textúra a szocreál, tekintet nélkül a kor előre gyártott betonelemeivel. A rendszerváltást követő húsz év hozadéka felvet néhány sarkalatos problémát, eme időszak építészeti lenyomata nagyon vitatható. A jövő irány-, erővonalai pedig kifürkészhetetlenek. Bizonyára sokan szeretnék, ha ez a szívhez, lélekhez egyaránt közel álló hely valamiféle emberszabásúbb arculatot öltene, legalábbis ott, ahol ez még lehetséges. Hiszen egyre többen vannak — jobbára fiatalok —, kik a vándorbotot közösségi élményt is nyújtó, próbálkozó ittlétre cserélik, vagyis hazajönnek. Az otthonossághoz nem elegendő egy szoba, egy lakrész, netán egy teljesen berendezett ház, ahhoz élhető, urbánus környezetre is szükség van.
Ezen a téren egyelőre azonban inkább jellemző a káosz, a zűrzavar, a rendezetlen sokféleség, a térségtől idegen építészeti elemek özöne, mint az egészséges rend. Az elmúlt közel húsz esztendő alatt sokkal céltudatosabb, határozottabb hatósági, önkormányzati fellépésre lett volna szükség, olyan építészeti intézkedésekre, melyek talán elejét vehették volna a városkép további szétmaszatolásának. Emellett érdemes arra is figyelni, hogy minderről mi a véleménye építészeknek, képzőművészeknek, bárkinek, akinek kicsit is szívügye ez a térség. Hiszen mégiscsak e szakemberek véleményének kellene meghatározónak lennie, hangjuk politikus, városgazda számára egyaránt mérték és érték lehetne. Arról nem is beszélve, hogy — kissé szélesítve a látószöget — ugyanilyen megközelítést érdemelne szinte mindenik háromszéki kistáj, település, hiszen nehezen felleltározható az a rombolás, amely az épített örökséget sújtotta az elmúlt két évtizedben, szemet szúró az igénytelen, ósdi építkezés. Mindezt talán úgy lehetne kissé kordában tartani, illetve úgy menthetnénk a még menthetőt, hogy egyrészt az önkormányzatok eddigi erőtlensége, közönye valamiféle határozott, értékmentő szándékká kovácsolódna, s ehhez jó erősítést adhatnának mindazok, kiket erre képzettségük, érdeklődésük s végül, de nem utolsósorban hozzáállásuk is felhatalmaz. Mert a felelősség ténye nem seperhető szőnyeg alá.
Visszakanyarodva tehát Szentgyörgy arculatához, valahogy úgy vagyunk ezzel a várossal, mint Bacsó Péter emlékezetes filmjében, A tanúban Pelikán elvtárs a magyar naranccsal: kicsit savanyú, kicsit sárga, de a miénk...
