Élt a faluban egy öregember a feleségével. Igen nagyon szegények voltak, még kenyérrel se lakhattak jól soha. Összeszedte egyszer az öreg­asszony a maradék tüzelőjét, hogy befűtsön a kemencébe, de nem tudott alágyújtani, mert nem volt aprófa a háznál. Azt mondta az öregasszony az emberének:
– Eredj ki az erdőre, vágj ki egy nyírfát, aprófát hasogatunk belőle.

Fogta az öreg a fejszét, és kibaktatott az erdőbe. Körülszemlélődött, melyik nyírfa lenne a legalkalmasabb. Nem sokáig keresgélt: mindjárt meglátott egy szépséges szép nyírfát. Odament hozzá, ki akarta vágni, de amint meglendítette a fejszéjét, egyszer csak susogni kezdtek a nyírfa levelei, himbálózni az ágai. A nyírfa lehajolt az öreghez, és emberi nyelven könyörgött:
– Essék meg a szíved rajtam, öreg­apó! Ne vágj ki! Mindent megteszek, amit csak kívánsz!
Elhőkölt az öregember, még a fejszét is kiejtette a kezéből. Hetvenhét évet megértem, de ilyen csodát még nem láttam! – mondta magában. Nem bántotta a nyírfát. Hazaballagott, és azt mondta a feleségének:
– Hoztam volna egy szép kis rönköt aprófának, de a nyírfa emberi hangon szólított meg: ,,Ne bánts engem, öregapó! Mindent megadok, amit csak kívánsz!” No, én hajlottam a szavára, nem vágtam ki.
– Lám! Nem akarja a nyírfa, hogy kivágják! – kiáltotta az öregasszony. – Eredj csak, törj le róla legalább egy ágat, hadd legeljék a báránykáink!
És visszakergette az emberét az erdőbe. Az öregapó mindjárt meglátta a szépséges nyírfát. Odament hozzá, meghajolt előtte, és így szólt:
– Rám parancsolt az asszony, törjem le az ágadat, ha már téged nem vágtalak ki. A báránykáinkat akarja etetni a leveleiddel.
– Ne vágj ki, apóka – könyörgött a nyírfa –, és ne törd le az ágamat se! Kívánjon akármit az anyóka, teljesítem!
Mit tehetett az öregember, hazaballagott. Elcsodálkozott, amikor hazaért: halomszámra állt az udvarán az aprófa!
– No, asszony, látod-e, mennyi aprófánk van!
De az öregasszony nekitámadt:
– Miért csak gyújtóst kértél a nyírfától? Be kellene fűteni a kemencébe, tüzelőnk meg nincs. Eredj, kérj tőle fát!
Kiabálva, szitkozódva kergette vissza az öreget az erdőbe. Fogta az öreg a fejszéjét, elindult. Odacammogott a nyírfához, meghajolt előtte, és elmondta kérését:
– Adj nekünk tüzelőt, szépséges nyírfa: elfogyott a fánk, nincs mivel befűtenünk!
– Eredj haza, öregapó: meglesz, amit kértél – felelte a nyírfa.
Fogta magát az öreg, hazament. Amikor a ház elé ért, csak elámult: tele volt az udvar fával! Felfűrészelt, összehasogatott, halomba rakott fával. De az öregasszony még most is elégedetlen volt.
– Miért csak fát kértél a nyírfától? Hiszen egy maroknyi lisztünk sincs! Eredj vissza, kérj tőle lisztet is!
– Nem tehetem, hallod-e! Az imént kértem tőle fát!
Rárivallt az öregasszony az emberére, szidta, mint a bokrot. Fogta a piszkafát, és kikergette a házból. Vette az öreg a fejszéjét, és nagy búsan kiment az erdőre. Megállt a szépséges nyírfa tövében, meghajolt előtte, és kérlelni kezdte:
– Nyírfácska, szépséges fehér nyírfa! Megint elküldött hozzád az asszony, hogy, kérjek tőled lisztet. Segíts rajtunk, ha tudsz, adj egy kevéske lisztet!
– Eredj, öregapó, haza: meglesz, amit kértél – mondta nyájasan a szépséges nyírfa.
Megörült az öreg, hazaindult, sebesen szedte a lábát. Ment egyenesen a kamrába. Hinni se merte, hogy lisztje lesz. Belépett, hát, színig tele volt a kamrája liszttel! Úgy megörült az öreg, olyan jókedve kerekedett, hogy minden régi baját, nyomorúságát elfeledte. No – gondolta –, nem lesz többé gondunk kenyérre! Bezzeg az öregasszony, amint meglátta az emberét, kiszaladt a házból, és szidta, szapulta, jól leteremtette:
– Vén bolond, te fajankó, tökfej! Hát mért csak lisztet kértél? Lódulj, oktalan, kérj tőle két láda aranyat! Hozzávágta a vízhordó rudat, és kikergette.
Elindult nagy búsan a szegény öreg, kibandukolt az erdőbe. Odament a nyírfához, meghajolt előtte, és felkiáltott neki:
– Szépséges nyírfa! Megint elküldött hozzád az asszony: két láda aranyat kér...
– Menj, öreg, menj: megadom, amit kértél – mondta a nyírfa.
Hazaindult az öregember. Odaért a házuk elé, benézett az ablakon, és mit látott? Ott ült az asszony a lócán, aranypénzben válogatott. Csak úgy csillogtak, ragyogtak kezében az aranyak! Belépett az öreg a házba: két láda állt az asztal mellett, telis-tele arannyal. Akkor már az öreg is elvesztette józan eszét. Ő is nekiállt aranyat számlálni.
– Jól el kell rejtenünk ezt az aranyat, nehogy meglássa valaki! – mondta az öregasszony.
– Úgy bizony! – felelte az öreg. – Mert ha megtudják, hogy ennyi aranyunk van, még elkunyerálják vagy elveszik tőlünk!
Gondolkodtak, tanakodtak, aztán a pincébe rejtették az aranyat. Éltek, éldegéltek elégedetten, hogy annyi pénzük van. Csakhogy az arany nem hagyta nyugton őket, éjjel-nappal az járt az eszükben. Attól féltek, hogy valaki ellopja a ládákat. Törte a fejét az öreg­asszony, hogy őrizhetné meg az aranyat. Addig törte a fejét, míg kitalálta. Azt mondta az emberének:
– Eredj, öreg, a nyírfához, kérd meg, hogy tegyen bennünket nagyon-nagyon félelmetessé. Hogy minden ember rettegjen tőlünk! Hogy elfusson előlünk mindenki!
Mit tehetett az öregember, ment az erdőbe. Meglátta a szépséges nyírfát, meghajolt előtte, és elmondta kérését:
– Tégy bennünket, szépséges nyírfa, erőssé és nagyon-nagyon félelmetessé! Olyan félelmetessé, hogy mindenki rettegjen tőlünk, mindenki elfusson előlünk, senki se bántsa az aranyunkat!
Megsuhogtatta a nyírfa a leveleit, meghimbálta ágait, aztán azt mondta az öregnek:
– Menj haza, öreg, amit kértél, teljesítem. Mindenki félni fog tőletek, nemcsak az emberek, de még az erdő vadjai is!
Hazament az öreg, benyitott az ajtón.
– No – mondta –, megígérte a nyírfa: nemcsak az emberek, de még az erdő vadjai is rettegnek tőlünk! Mind elfutnak előlünk!
Alighogy ezt kimondta, sűrű barna szőr lepte el mindkettőjük testét. Kezük-lábuk mancsokká változott, a mancsokon karmok nőttek. Szólni akartak, de nem tudtak – csak morogni tudtak meg bömbölni. Mind a ketten medvévé változtak.

Átdolgozta: Rab Zsuzsa