Barcsay Jenő (1900–1988) képeinek formakultúrája, anatómiai rajzainak munkamorálja és tanítványainak átadott vizuáliskultúra-szintézise a nagy mester nemzedékeken átnyúló, közösséget formáló teremtőerejét mutatja fel. Számunkra heves szívdobbanás minden erdélyi település, ahol ő gyerekként porba vagy sárba lépett: a mezőségi Katonán született; a kolozsvári, szamosújvári és enyedi kollégiumban tanult. Képeit nézve a stabil rend, az „egy szálló porszem el nem hibbant” (József Attila) statikus nyugalma, az élet monumentális nagysága utáni vágy és a mértéktartó színvilág ragad meg. Élettörténete minden epizódja lemondás – a művészeti kiteljesedés nagysága felé. Gondolom, mindig határokat szabott magának. Így a síkba tett kép nem visz el a három dimenzió illúziójába, a dekorativitás nem kecsegtet andalító dallamokkal, a színek víg pacsirtái helyett mély zengésű földszínek és sötét tömbszerű foltok komolysága ad nyugalmat a képnek. Analizáló készsége biztos mértékként sugallta, hogy a látott felszín mögött valami törvényszerű konstrukció fedezhető fel. Önéletírásából kiemelem második párizsi ösztöndíjas útján a Cezan-képek konstruktív hatását, majd a szentendrei táj és épített örökség jelképeinek strukturális elemzését. Hinnünk kell neki, hogy a legabsztraktabb munka mögött is természetmegfigyelés, helyszíni vázlatkészítés áll. A művészet nála a járulékos elhagyásával, a jelzők kidobásával szigorú állítás. Az itt kiállított szitanyomatok kis méretük ellenére mégis monumentális művek. A figuratív elemek ebben a közegben megtisztulnak a földi vágy sarától, és ikonná magasztosulnak. Innen elindulva évtizedekig zarándokolnak a szentendrei festők jelképtárában. Egy város házainak tűzfalai, homlokzatai, boltíves kapui a szentendrei mesterek partitúrájában olyan ritmusjelek, amelyek a legeurópaibb szimfóniában szólalnak meg. Barcsay utolsó korszakában az elvonatkoztatás tiszta képleteit állította festészete előterébe.

A mester hosszú távú kísérletei és a szellemi örökséghez való hűsége a fundamentuma az itt bemutatkozó tanítványok művészetének, akik szintén a magyar képzőművészet nagy öregei. Modellező készségükben a festészet a grafika pengeélével egészül ki. Az elbeszélő szemlélet helyett a festészet testre szabott autonóm formanyelvét fejlesztik tökélyre.

Deim Pál alkotása

Deim Pál (1932–2016) az ismétlődő elemek szabályrendszeréből épít fel konstrukciókat, ahol antropomorf alakjainak finom lebegése és figuratív utalásainak otthonossága rendez be egy világot.

Balogh László (1930) képein jelképteremtő ereje van a színeknek, amelyek mértani alakzatokat öltve saját törvényeik szerint léteznek. Összhangjuk hirdeti, hogy a festészet ritmusérzék, és nem verbális csatorna.

Konok Tamás (1930) fekete mezőin légies vonalak szemünk reflexeit táncoltatják. Honnan indul és hová tart a képzelet vonala? Metszéspontok rációja vagy a képzelet szabad szárnyalása tartja fenn a vonalak testének gravitációját? A képek a vonalak átrendeződő ritmusában hogyan alakulnak sorozattá?

Balogh László alkotása

A mester és tanítvány viszony erős kapocs, amelyet Szentendre festői tradíciója pecsétel meg. Barcsay életművének utolsó korszaka áll valószínűleg legközelebb három kiemelt tanítványához, mert az absztrakció tetőfokán a legegyetemesebb elvonatkoztatásokat jeleníti meg. Láthatjuk, hogy önmagát szentendrei művészként identifikáló alkotó egy tradíciót vállal fel, amelynek legstatikusabb modellezésében is a saját idegállapotával teremti újra a világot.

Számunkra öröm, hogy Máthé László, városunk fiatal festőművésze a tavaly Barcsay-díjban részesült, mert a díjat támogató személyek a nagy előd védőszárnyaival karolják fel az új tehetséget.

A tárlat a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány, Kónya Márta és Kónya Ferenc Barcsay-jogörökösök támogatásával jött létre, és szeptember 30-ig tekinthető meg a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum időszakos kiállítási termében.

Deák Ferenc