Nem kell messze mennünk, mindannyiunk szomszédságában vannak hasonló cégtáblák, még a közintézmények egyikén-másikán is csak román nyelvűek a feliratok – holott törvényes joguk a kétnyelvűség használata –, a háziasszonyok lépten-nyomon tapasztalják, helyi, háromszéki magyar cégek csak román nyelven kínálják árujukat. A vállalkozó etnikai származását legtöbbször csak úgy lehet kinyomozni, ha az igényes vásárló felhívja a terméken csak az állam nyelvén feltüntetett szövegben szereplő telefonszámot, és sejtelmesen, az oknyomozás igazi indokát nem fedve fel érdeklődik különböző álkérdésekkel. Ha egy nemrég piacra dobott, légmentes zacskóba csomagolt, friss(nek képzelt) savanyúság címkéjén egy baróti cím jelenik meg, és közlik, hogy a gyártó helyi, feltételezhető, hogy nem hegyen túli testvéreink sarvalták a szóban forgó savanyú káposztát.
Nem baj, ha egy háromszéki vállalkozó minél több piacon kíván érvényesülni, hisz, ha több a jövedelem, több adót is fizet, az pedig legalább részben a közösség javát szolgálja, de megmaradásunk szempontjából szinte életbevágó, hogy egyetlen nap se keljen fel egyetlen magyar ember sem anélkül, hogy szem előtt tartsa: az anyanyelv mindenekelőtt. Legyen szegény, rászoruló, becsületes munkás, értelmiségi, ügyes üzletember, pénzkereső ügyeskedő, nemes vagy nemesnek hitt célért dolgozó magyar ember, az anyanyelvét nem bocsáthatja áruba, nem emelhet föléje egy másik nyelvet, kultúrát. Ez belső önazonosságunk kérdése, és alapköve közösségi autonómiánk megélésének és megtartásának. Ha ennyit sem teszünk magunkért, közösségünkért, kárba vész a sok küzdelem a helyi termékek fogyasztásáért, a székelyföldi autonómiáért, megmaradásunkért. Ez pedig nem lehet célja egyetlen székelyföldi, háromszéki magánembernek, vállalkozónak sem, hisz csak együtt győzhetjük le a Dan Tanasăt megbízók fölényét és erejét.