Mivel régen sok állatot tartottak, ez megkövetelte, hogy a gyermekek már kis kortól részt vegyenek a munkákban, és a nagyobb testvér mellett már a kicsik is tanulgatták a pásztorélet fortélyait, szabályait. A tehetősebb gazdák nagyobb gyermekei a földművelésbe voltak beavatva, de a kicsiket pásztorkodni küldték. A nagycsaládos szegényebb gazdák gyermekei közül egy-kettő rendszerint szolgált valamelyik falujabeli nagybirtokosnál.
Antal Béla 79 éves uzoni lakos elmondása szerint ilyen volt a múlt század derekán falusi fiúnak lenni:
,,Én már küzsdég gyermekoromban jártam apámmal az ökrökkel a Dancsba erdőlni (a Dancs egy erdőrész Lisznyópatak felett). Uzonnak, mint minden falunak volt tehéncsordája, amelyik kijárt legelni a falu földjére. Ezekre a tehenekre a csordapásztor vigyázott reggeltől estig, tavasztól késő őszig, amíg az idő engedte. Uzonnak nem volt kiháló csordája, csak hazajáró.
Régen kijáró állattal minden gyermek járt, mert tehén minden családnál volt. Mi süldőlegények a Csere déli és északi részeire jártunk legeltetni. Uzonból Kőműves Bálint, öreg Rétyi József és a fia, Józsika, öreg Tarcsi Lajos, Buzsi Ignác, Szabó János, Gál Sándor, Fejes László, Fejes Antal, Ivácsony Feri, Karsai Mózes, Várza András, Dankó Karcsi járt velem, s mások, akikre már nem emlékszem. Két forrásból, az Aranyos és a Gyémántos nevűekből itattunk, később fúrattunk kutat a Csere oldalába.
A pásztortól, még ha gyermek is volt, a szülők elvárták, hogy az állatot ne verje, jól etesse, vadaktól védelmezze, idejében hajtsa haza. A pásztornak ismernie kellett az állat kívánalmait, aszerint terelgette a szabad legelők megfelelő részeire. Nemcsak azért, mert a szülők így kívánták, hanem mert minél jobban lakott, annál kevesebb volt a mi dolgunk, s játszhattunk. Pásztorgyermekek és ifjak igyekeztünk úgy összetársulni, hogy a napot egymás társaságában töltsük el. Kora reggel indultunk, legtöbbször mezítláb. Ha esett az eső, bakancsot húztunk, a hátunkra vettünk egy kurtit (rövid háziszőttes posztókabát) vagy lájbit. Az oldalunkon volt egy csíkos, háziszőttes tarisznya, abba vittük az elemózsiát (kenyér, szalonna, túró, sajt, hagyma).
A szarvasmarha a magasabb helyek leveles füvét, főként a bábakalácsot szereti, a havasi fű erős neki. Nedves, zsombékos területen, főleg eső után nem eszik, kerüli az ingoványos füvet. Érdekes, hogy a ló a herés sarjút, lapis füvet, mocsaras helyeket szereti, sőt, összeeszik mindent, még a fákat is. Régen nem tartották tanácsosnak túl sok állatot együtt legeltetni, s különben is a marhák a juhok után nem esznek. Az állat reggeltől délig eszik a legjobban, azután hajtottuk itatni s a nagy melegben déreltettük (árnyékban pihentettük), majd újból etetni, itatni kellett, s estefelé igyekeztünk hazafelé, mert jött a fejés ideje. Vigyázni kellett a nagy melegben, hogy el ne bogározzanak a nagy, csípős legyek elől. Ha elindultak, kiabáltunk. Me ide, me! Me tehén me! Ilyeneket. Gyakran előfordult, hogy egy-egy rosszféle tehén elveszett. Megkeresésében az irányadó a kolomp volt, ez rézből készült, sátoros cigányoktól vették apámék annak idején, s erősen ügyeltek reá, mert kellett az állatra. Ha a pásztorgyermek nem hallotta elveszett állata kolompját, egy másik marha harangját rázta meg, amelyikkel az elbogározott össze szokott járni, s hangosan szólította a nevén: Me, Bözsi me! Me, Cifra me! Az az állat, amelyik jól volt szoktatva, erre visszabőgött.  
Az állatok gyakran lebetegedtek. Ha küzsdölődtek, esszeüttek a marhák, akkor valamelyiknek kitörött a szarva. Ezt egy rongydarabbal bekötötték, ha mocsaras helyen elsüppedt, akkor rudakat tettek alája, annál fogva kiemelték. Ha szakadékba esett, ösvényt vágtak, azon kihajtották, s ha így sem ment, akkor a törzsét átkötötték s kiemelték. Ha felpuffadt a marha, járatták, ha nem lazult, oldalba állították fejjel a hegynek, a szájába pedig ganéjt tettek, hogy megiszonyodjék. Volt olyan is, aki értett hozzá, s kiszúrta bendőjét, megtokároztatta. Lábfájás esetén nem szabadott jártatni, a beteg lábat patakvízzel jól kimosták, s kreolinnal kúrálták. Ha az állat vért vizelt, nyers pityókát adtak enni, savólevet, erősen sós vizet itattak vele, s a farcsokára hideg vizes zsákot tettek.
Emellett a gyermekek mégis élték a szép életet, mert megismerték az erdő madarait, hallgatták az öregek kifogyhatatlan meséit, akik az élettapasztalatot adtak át. Az öregek seprűt kötöttek nyírfából, itt is elkelt a segedelem. A gyermekek a hegyen »lovaztak«, vagyis szökdösték át a borsikabokrokat, gulyáztak, bicskát dobigáltak, pityókát, törökbúzát sütöttek a szénen. Még a szivarazást is kipróbálták, herebojtból, komlóból, kukoricahéjból volt az alapanyaga egy rettentően büdös szivarnak, a pásztorkodás tehát valóban az élet egyfajta iskolája is volt. A gyermek megtanulta, mi a felelősség, hogyan kell feltalálnia magát egy-egy nehéz helyzetben. Az öregekkel való kapcsolat során átvette a népi élet alapjait, a népköltészet, néphagyomány és népi hitvilág nagyon sok termékét.
Ma ez az életforma kihalóban van. Hazajáró, különjáró állatokat nem nagyon látni Uzonban, esetleg a környékbeli falvakban. Most a csordaőrzés általános, amire a gazdák fogadnak egy-két embert. Régen Uzonban dobollói románok voltak a csordapásztorok, többek között Nicolae Gheorghe, a Márici ura, Gál Bandiék, Mojsza Gyuriék Lisznyópatakról, a lovakkal pedig Rupa Béla járt (László Béla az eredeti neve). A csordapásztor a szolgálatáért kapott pityókát, 1 kg fuszulykát, szalonnát, puliszkalisztet s valami pénzt is. Ezt ősszel szedték össze a gazdáktól egyszerre, s vitték el a házához.
A csorda most is jár, igaz, reggel már nem tutulnak a pásztorok a marha szarvából készül kürttel, de este mégis jó érzés látni, amint ezek a »kedves családtagok« ballagnak hazafelé, fel sem véve az ideges sofőrök dudálását, kürtölését. Őket ez nem zavarja, de a gazdáknak fáj. Mégis reménységgel tölt el a hazajáró csorda látványa, bizalmat és hitet ad, hogy nem változunk meg nyugati módra, megmaradunk szorgalmas, dolgos népnek, amely a természet szeretetében neveli utódait.”
 

Ambrus Lászlóné Imreh Anna