A város kortalan deákját látjuk, amint pápaszemével orrán, el-elcsukló hangon olvas egy feljegyzésből, miszerint „…az másfél esztendeig rajtunk continuálódott szárazság miatt olyan extremitásokra jutottak szegény székünk lakosai, hogy félő, a reánk nevető, béköszöntő tizennyolcadik századot nem es érik meg, vagy ha igen, hát nem közöttünk érik meg, miután ez a világra, az kitől merre elszéllyedett. Itthon megmaradt része pedig úgy eléhezett, hogy míg benne tartott makkal, galagonyával éltenek. Az is elfogyván, most mogyorós rügyet esznek, mely miatt úgy elfogyatkoztanak erejekben, hogy nem járni, hanem kullogni láttatnak.”
Tovább nem tudja olvasni, a feljegyzés többi része megsemmisült, talán a várost gyakran pusztító tűzvész lángjai között égett el, csak füstjével kérdezve fáradhatatlanul: miért, Uram, miért? Vagy a gondosan bekötött jegyzőkönyvek között bujkált, amikor ezekkel a jegyzőkönyvekkel „kövezték ki” az utcát a megszálló orosz sereg apróságokkal nem nagyon bíbelődő katonái, hogy a délceg tisztjeik csizmája össze ne sározódjon, hiszen rátartian készültek az esti bálra, csilingeltek győzedelmes sarkantyúik.
Most karcsú, szőke nő az idő, hosszú szipkából cigarettázik, és kezében, a magas, talpas kristálypohárban kevélyen villan meg a pezsgő. Lakodalmak, temetések, keresztelők, felvonulások, tüntetések jönnek. A városban megjelenik a szervezett munkásság. A textilgyár vörös mutatóujjra emlékeztető gyárkéménye kihívóan döfködi az eget. Két burnuszos arab vonul a promenádon – ki tudja, mit keresnek itt? –, harangozó szoknyás hölgyeket látunk, amint epekedő pillantásokat vetnek a pengő sarkantyús tisztekre, akik épp párbajozni készülnek, ezekben az évtizedekben a párbajok arányszámát tekintve városunk magasan vezeti a statisztikákat, nemhiába nevezik a bal kézre húzott kesztyűk városának. A hölgyek között, félretartott fejjel, morogva jelenik meg egy elbitangolt tigris, s a divatba jövő szaladaszalóhelyek előtt, a gyalulatlan deszkából összeeszkábált asztalokra állított csészékben győzedelmesen emelkedik a serhab. Megérkezik a delegáció Turinból, Kossuth üzenetét hozván. A Nagy Száműzött, ahogy hírlik, mégsem látja teljességgel reménytelennek a szentgyörgyi törekvéseket…
És máris nyakunkon a lusta délelőtt.
Sírhatnának a körfűrészek is, hogy ne unatkozzunk, a még grasszáló polgármester parancsára kivághatnának a parkban egy-egy évszázados fát, mire a sebész főorvos azonnal hívhatná telefonon az államtanács fehér szakállú elnökét, mialatt megint megbolondulna az idő, és összevissza járnának az órák, bevonulhatnának a magyar csapatok, Édes Erdély, itt vagyunk! A fehér lovon feszítő, tenger nélküli tengernaggyal az élen leváltanák a derék polgármester elvtársat. Aki nyugalomba vonulva, saját háza hátsó udvarán, fásszíne előtt ő maga vághatná saját fáját hűvös halomba, s a felvonulásokon, majálisokon részt vevők lelkes tömegei – ha nem is élteted az elvtársakat, tanítja egy apa a fiát, legalább tátogjál, higgyék azt, te is élteted, hát mibe kerül ez tenéked, most légy okos, Domokos! –, a park marad, akár a költő szerint a kő, felvonulni úgyis lenne annyi hely, mint másutt, minek mindig Háromszék járjon elöl a rossz példákkal?
De még mielőtt elringathatnánk magunkat – magunk, magunk! – a boldog jövő finnyás, dunyhákat veregető leányzókkal teli álmaiban elmerülve, s tudván tudva, a dunyhákat is azért rakosgatják, hogy rajta majd mezítelen fehér testüket kitárva minket várhassanak, megjön a dicsőséges és verhetetlen Vörös Hadsereg is. A felszabadítók.
Igen, egyszerre, egy napon történik minden.
„Dáváj csász!”* – üvölti a hős katona, mielőtt meghalna Berlin elestekor, még faszol néhány órát Háromszékről, für alle falle! De máris a kopaszra nyírt, világító fejű, vasárnaponként a parki pavilonban zenélő és örökös átnevelésre ítélt árvák hangversenyét hallgathatjuk – ne feledjük, a kor harsány eidosza szinte kicsordul Makarenko Az új ember kovácsa című, örökbecsű nevelési rémregényéből! –, az épp erre járó, a városba látogató Mária királynőt fogadva (ő nem karddal szerzett országrészeket, gyarapítva Nagy-Romániát, hanem Tamási Áron szívtelen közlése szerint hüvellyel) lelkesen kezdik el játszani, hogy „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted! / Nem vész az el, ha eddig el nem veszett…”
„És ha rajtunk áll, akkor nem is fog elveszni – mondja HáBé lelkesen, és kortyol rumjából. Szem elől tévesztettük a cimborákat, így járunk, ha nem hőseinkkel foglalkozunk, hanem a mozgó világgal! – vajon hányadik körnél tarthatnak?
„Tudod, mit mondott a háztömb-felügyelőség önkéntes alelnöke? – csuklik Frédi. – A kanális fedelét még nem sikerült felemelni, de rajta állunk.”
„Honnan jössz?” – kérdezi résztvevően HáBé.
„A csatornától – sunnyog Trombitás Frédi, és szomorú arcát az azugai sör fel-felcsillámló tükrében hosszan elnézegeti. – Alája írtam – sunyít –, nem volt mit tenni.”
„Hogyhogy?”
„Kollektivista lettem, édes Bélám” – Könnyekkel sír, kivörösödik, mint a zászló selyme, vigasztalhatatlannak látszik, mint annyian akkor, azelőtt és azután sorsosai közül.
„Nem értem.”
„Béraktak egy csőbe, negyvenkét fokos melegben, alája írja-e vagy nem? – kérdezték a röhögő milicisták. Mielőtt még megsültem volna elevenen, alája írtam. Így megy ez. De kérdem én, mi mást tehettem volna? Sültem volna meg? De hát – simogatja meg, már-már erotikus mozdulatokkal hangszerét – még szerettem volna élni, hogy trombitálhassak.”
Hutera röhög. – „Nincs veszve Óbuda, míg szarni tud a magyar!” – fújtat, mint egy partra vetett keszeg bálna.
Még nem tudják, hogy Frédi társaira, a későbbi boldog, lelkes, elszánt és a szocialista munkaversenyeket sorra nyerő felsőtábori kollektivistákra esztendőket kell várni, s addig a szegény, szerencsétlen, föld nélküli trombitásunk képviseli a szocialista átalakítás lázában égő, fejlődő népi demokratikus mezőgazdaságot, legalábbis falujában.
De a napnak még nincs vége!
Jön a megyésítés. Jön a reklámmegye a maga bornírt vágyaival és stupiditásaival, amit azóta is a jólét elragadó képeire szeretnének a damaszkuszi úton ide-oda menetelő vezérei felstilizálni. Hőseinkre nyugodalmasabb idők virradnak: Frédi beáll egy amatőr fúvószenekarba, s bűvös trombitájának is része van benne, hogy második díjat nyernek a Megéneklünk, Románia fesztiválon, HáBé pedig zavartalanul álmodhatja a szeretett hölgyek fejére hajköltemény-álmait, hogy a vidék nagyravágyó asszo­nyai, leányai is lépést tarthassanak a művelt Nyugattal, legalábbis azzal, amit elképzelnek belőle. Ami ha sok is, de nem elég, s csupán azt bizonyítja, egy kelet-európai valóban sokat tud, de ő sem tudhat mindent. Mert mi is lenne Erdélyből, ha lakói mindent tudhatnának? Elég, ha bizonyos dolgokat csak elképzelnek. Tudjuk, a természetben amúgy sem ég el semmi, csak átalakul.
De még nem tartunk itt, még a hatvannyolcas esztendőnél tartunk, mindenesetre kitartunk.
Estére megjön a mi kortalan, hallhatatlan, több száz esztendős öregdiákunk Prágából – teste hajlékony, mint az Olt parti füzek vesszői, arca ránctalan, mint a szépasszonyoké, a különbség csak az, hogy néki ehhez nem kellenek vagyonba kerülő kenceficék, pillantása egyenes, mint a damaszkuszi bazárokban szívünkbe fúródó tőrpenge, s példaképe Duncan MacLeod, a hegylakó. A különbség csak az, hogy néki nincsen kardja, de pennája időnként fenyegetően villan meg az ellenfényben, amikor fáradhatatlanul írja krónikáját. Most viszont nem ír, most meséli el a testvéri tankok bevonulását Prága városába.
S miközben Szent Vencel terén feldübörögnek a pszichopaták, megjön országjáró helikopterén simléderes sapkája alól szúrósan, gyanakvóan nézelődve az Elvtárs is, a Kárpátok Géniusza megvizsgálni, miért is nyughatatlankodnak annyit a székelyek, elvégre románok ők is, még akkor is, ha csak magyarul beszélnek.
„Kik azok ott mind?” – kérdezi az ideggyógyász a törzsasztalnál, s máris nyakunkon a földrengés, mint tegnap a török vagy a tatár, vagy a labanc, vagy a muszka, vagy az emberfejekkel labdázó Maniu-gárdisták. Történelmi pillanatokra sötétségbe borul a város, hogy azután egy színész kevély arcára vetüljön a figyelmünket utánzó szórt fény. „Kell-e néktek székely Bánk?” – kérdezi egy elmúlhatatlan délutánon, amikor az ég ugyan lila-kék, de nem találkára, hanem rendszer elleni tüntetésre mennek a lányok. Igen, egy fekete karácsony előtt, miközben a tegnapi Bánkot, a mai Tiborcot és a holnapi Petúrt figyeli a fújtató, tapsoló, üvöltöző és dobogtató, őrjöngő tömeg, miközben terjed a hír, hogy a zsarnok elmenekült…
„Nem az első és nem is az utolsó!” – vonja meg a vállát a mindent tudó Hutera, és kiissza Isten tudja, hányadik rumját. Arca az örök háromszéki reménykedők arcai közé vész. A város él!
„Hol vagytok, székelyek? – tárja szét a kezét a mi szomorú, öreg trombitásunk, és a református vártemplom Károly nevű egerének is juttat néhány morzsát. – Király voltál tés is! – vigasztalja, és felemelve aranytrombitáját játszani kezdi, hogy most jöttem Erdélyből, Erdély országából. – Király voltál tés is, nem tudtunk megbecsülni, Károly!”
Az idő méhében pedig készülődik a reprezentatív közös jövő!
És ilyen lesz!

Jegyzet:
* „Add ide az órát!” (orosz)