Tisztelt Író Úr!
Kérem, ne lepődjék meg ezen a pár soron. Akár gondolja, akár nem, az idők folyamán eggyé nőttünk. S ezért én végtelenül boldog vagyok. Sőt, csodálom Önt, aki Jajdont – embereivel, szőlőkapásaival, tímárjaival, szerelmeivel, hordóival – a nyakába vette. Honnan volt ereje, mi több, bátorsága, belepillantani – belepillantani?, beleépülni! – az életünkbe? A nyár szekerére csak azért ült föl, hogy őszre megérkezzék? Ősszel meg, takaros lányokkal, azért taposta a kádban a szőlőt, hogy a kibuggyant lével az éjszakát vörösre festhesse?
Akárhogy is van, fogta – megfogatta velem, a kezembe adta – a szabóollót, hogy lányságom káprázattal teli éjszakáján szíven szúrjam a szeretőmet. Dénesnek nem a szaga dühített föl – jóízű izzadtság a mezei munkák után –, hanem a paraszti lénye, csöndes sültcipó-pillantása. Nem akarta észrevenni – s Önnek tudnia kell, ezért lakolt meg –, hogy a szeretkezést valójában a Nagy Fejedelem (megfakult olajnyomat a falon) végezte be. Miért? Mert csak ő volt hozzám illő.
Azért taszítottam a bűn mocsarába, talán nevezhető a kút ilyen nyúlós állapotú végcélnak, mert halálában is uralkodni akartam rajta. Éjt nappallá téve hordtam a követ a feneketlen mélységbe – Ön a nyomomban járt, és kifürkészte minden tettemet –, hogy evvel az étekkel jóllakjék a világ. Nem Dénes, nem a mélyben a gyermekeiként alul hancúrozó malacok, nem Mari, nem Béla úr, nem Faggyas, hanem az egész világ. Az egész világ, amely nem akart tudomást venni boldogtalan életemről.
Ha volt mersze mindezt kifürkészni – a jajdoni boldogság-palota pokoljárását –, legyen mersze kijelenteni: nem éltem hiába. Persze azzal, hogy hókon ütöttek – elég kényelmetlen volt –, még nem haltam meg, s így az idők folyamán több minden tudomásomra jutott. Elsőbben az, hogy Ön mily magasra jutott az uborkafán. Mert a szoknyám szélébe kapaszkodott? Nem, mert kitalációját (regénynek is mondják) dosztojevszkiji magasba emelte.
Összegyűlvén a mennyei pokolban gyakran beszélgetünk a Kő hull apadó kútba sikeréről. Azt is hallottuk, hogy pár évvel ezelőtt a Magyar Írók Szövetsége Önt Nobel-díjra terjesztette föl. A világraszóló kitüntetést már rég megérdemelte volna. Reméljük, nem kell sokáig várni!
Nekünk nem – ki tudja, miért nem – adatott meg az az életteher, hogy nyolcvan évig éljünk. Önnek megadatott. Kívánunk még sok-sok munkás évet!
Tisztelt Író Úr! Isten éltesse sokáig!
Szeretettel üdvözli csodálója: Szendy Ilka
Jajdon, 1897. október 9.
(Elhangzott Szilágyi István köszöntésén 2018. október 18-án Kolozsvárt, a Magyar Konzulátuson. A levelet
Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész írta.)
