Klió, a történetírás múzsája arra int: ne terheld magad túlhaladott aggályokkal. Ne kérdezd önmagadtól vagy a történelem bizonytalan igazságú dokumentumaitól, hogy „történhetett volna másként is?” Megtörtént – úgy, ahogy arról immár 62 éve mindent tudunk. Annak a 13 napnak a története nem a magyar nép szerencséje jegyében száguldotta végig a felszabadult örömtől a kétségbeesett ellenállásig a megteremtett lehetőséget.
Ezerkilencszázötvenhat október 22. Diákgyűlések Magyarország egyetemi városaiban, a „megérett almát le kell szedni, ha nem, lehull, és már nem őrizhető meg télire”. A forradalom későbbi mártírja, Szilágyi József (estis hallgató a Műegyetemen) is felszólal a budapesti MEFESZ esti nagygyűlésén. Már hajnalba úszik az éjfél, amikor megszületik az egyetemi polgárok 16 pontos követelése.
Íme:
1. Vonják ki a szovjet csapatokat.
2. Új, alulról kiinduló választások legyenek az MDP-ben, válasszanak új KV-t, hívják össze a pártkongresszust.
3. Nagy Imre alakítson kormányt, a sztálinista, rákosista bűnösöket váltsák le.
4. Nyilvános tárgyalás Farkas Mihály és társai ügyében, vonják felelősségre Rákosit.
5. Általános, egyenlő és titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot.
6. Vizsgálják felül a magyar–szovjet, illetve magyar–jugoszláv kapcsolatokat a kölcsönös be nem avatkozás jegyében.
7. Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján.
8. Hozzák nyilvánosságra a kereskedelmi szerződéseket, a jóvátétel tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról.
9. Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot.
10. Fektessék új alapokra a beszolgáltatás rendszerét, az egyénileg gazdálkodók kapjanak a tszcs-kel egyenrangú támogatást.
11. Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai-gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat.
12. Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ-újságot, ismerhesse meg mindenki saját káderanyagát.
13. Távolítsák el a Sztálin-szobrot, helyére az 1848–49-es emlékmű kerüljön.
14. Új, nemzeti jellegű címert, a katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát, március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet.
15. Szolidaritás a lengyel néppel.
16. Október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia, ahol megvitatják a követeléseket.
Tegyük fel a kérdést: hajlandó lett volna elfogadni és teljesíteni a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) az egyetemi ifjúság valamennyi követelését? Ne felejtsük el, Rákosi már a Szovjetunióban „gyógykezelteti” magát, a megalkuvást nem ismerő, könyörtelen Gerő Ernő van a helyén.
Huszonkettedikén este a Petőfi kör ülésezik, és a diákságéhoz hasonló követeléseket fogalmaz meg. Az ezt követő vita után a másnapi tüntetésen való részvételről döntenek. Huszonharmadikán a Szabad Nép Új, tavaszi seregszemle című írásban üdvözli az ifjúság követeléseit, de a meghirdetett tüntetéssel nem ért egyet. Közben hazaérkezik a magyar párt- és kormánydelegáció Jugoszláviából. Megkezdődik a tizenhárom napig tartó bizonytalanság és határozatlanság a változó összetételű magyar kormány részéről. A kezdeti lökést a forradalomra a tüntetés megtiltása, majd másfél óra múlva (14.30 óra) engedélyezése teszi lehetővé. Nagy Imre nem helyesli.
A társadalom különböző rétegeit, életkortól és nemtől függetlenül, a Bem térre szólítja a nemzet lelkiismerete, ahol Sinkovits Imre mintegy tízezer ember előtt elszavalja a Nemzeti dalt, és egy diák felolvassa a 16 pontba foglalt követelést.
„A helyzet fokozódik” (lásd: Virág elvtárs a Tanúból). A tüntetők a szovjet csapatok kivonását hangoztatják, Rákosi és Gerő elleni bekiabálások hallatszanak az egyre duzzadó tömegből. A fejek felett a lyukas zászló leng. Nem kell a kommunista országcímer. Veres Péter az írók kiáltványát olvassa fel, Bessenyei Ferenc színész a szózatot szavalja el. Az éljenző tömeg előtt a szobornál megjelenik Zbigniew Herbert író és a testvéri lengyel nép üdvözletét közvetíti. Hull a falról, darabjaira válva, az ötágú vörös csillag.
Szovjet páncélosok indulnak Székesfehérvárról és Ceglédről a magyar főváros felé. Nagy Imrét akarja hallani a tömeg, de ő csak vonakodva, a párt szavára hajlandó megjelenni a Kossuth téren gyülekezők előtt. A feszült csendben megszólaló Nagy Imre „Elvtársak!” megszólítással nyitja a beszédét. „Nincs elvtárs!” kiáltják lentről. Fordít a megszólításon Nagy Imre: „Kedves fiatal barátaim!” Így már igen! Ám beszéde csalódást okoz. Hiszen már túlhaladott visszatérni az 1953-as „emberarcú szocializmushoz”.
Gerő Ernő este nyolckor a tőle várható és a tömegeket leminősítő megjegyzések keretében a tüntetést ellenséges, nacionalista, soviniszta megnyilvánulásként minősíti. A hatalom immár második, helytelen helyzetmegítélése a még mindig békés, de határozott változást váró tömegeket akaratlanul is a lázadás, a felkelés felé taszítja. Este tíz órára már ledöntötték a Sztálin-szobrot, csak a csizmája marad („Csizma tér”), immár nincs mit várni Gerőtől, aki a legcsekélyebb engedménnyel sem ért egyet. Vonul a sokaság a Rádió felé, beolvasni a 16 pontos követelést. Nem engedik be az épületbe az egyre gyarapodó, a bebocsátásért kiabáló tömeg képviselőit. Ugyanekkor a Szabad Nép székházába is be akarnak jutni, hogy nyilvánossá tegyék a meghozott határozatot az ország új, demokratikus képének kialakításáról. Itt Révai József mutat rendíthetetlen ellenállást a forrongó tömeggel szemben. Őt kimentik az épületből. Nincs mit tenni. Ha most e két forró ponton, a rádió épületénél és a Szabad Nép kiadójánál szétoszlik a tömeg, vége a lázadásnak.
Ledöntötték a Sztálin-szobrot. Fotó: Nagy Gyula / Fortepan
Nem ez történik. A rádió épületét megostromlókat a bent tartózkodó államvédelmisek fegyvertüze próbálja elűzni. Kilenc óra tájt elszabadul a pokol. A rádió védelmére rendelt piliscsabai ezred katonái a forrongó tömegek oldalára állnak. Most már fegyverek válaszolnak lentről is az ablakokból tüzelőknek. Halottak, sebesültek a téren... Másnap hajnalban a Rádió épülete a felkelőké. Az őrség parancsnokát (AVH-s őrnagy) lelövik, a közkatonák szabadon távozhatnak. Az épületből az adást a Lakihegyre telepítik át.
Hajnalra megérkeznek a szovjet harckocsik. A nehézkes járművek nem utcai harcra alkalmasak. A rendre lángra lobbanó páncélosok drágán fizetnek a forradalom kiskatonáinak találékonysága következtében.
A következő nap, 24-e a kétségek fordulatos napja. Van még hátralépés? Ha romjaiban is, még működik a kommunista állam, segíti az elbizonytalanodó és lehetőségeit gyorsan számba vevő Hatalom a harcba hívható hűséges segítőit. Megjelenik a színen a MÖHOSZ (Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség) Partizán Tagozata. (Egyes kutatók szerint a 25-i Kossuth téri véres leszámolást az Országházzal szembeni Mezőgazdasági Múzeum tetejéről ők kezdeményezték.) De ott vannak már a Molotov-koktélos fiatalok is a Corvin közben és minden stratégiailag fontos helyen.
Van fegyver, van bátor elhatározás, halált megvető forradalom. Nincs már visszaút.
Írásomat ekként címeztem: Így kellett történnie? Okkal, hiszen a kommunista hatalom több rugalmassággal, elfogadható változtatásokkal és a felhalmozódott jogtalan, embertelen intézkedések eltörlésével talán elejét vehette volna a véráldozatba torkolló, már a kezdetén reménytelennek tűnő forradalomnak. Emlékezzünk csak a kelet-német felkelésre 1953. június 17-én. A sztrájkot meghirdető zavargásoknak mintegy 150–200 áldozata volt a STASI és a szovjet páncélosok nyitotta tűzparancs után. Kivégeztek a kezdeményezők közül 21 személyt, letartóztattak ötezret és elítéltek ezerkétszázat, de 18-ra „elvérzett” a lázadás. A magyar forradalmat és szabadságharcot közvetlenül megelőző poznani lengyel felkelést 1956. június 28–30-án szintén szovjet tankok verték le, miután a fémgyár munkásai életszínvonaluk gyászosan alacsony volta miatt előbb sztrájkba léptek, majd a rájuk támadó állambiztonsági egységekkel fegyverrel szálltak szembe. Délutánra hetven halottal és 600 sebesülttel számolt a felbolydult lengyel nép. És igen, Gomulka a lengyel nép követelésére átvehette a hatalom gyakorlását, nyomban szabadon engedte a letartóztatottakat, és az életszínvonal javítása mellett elintézte a lázadást azzal, hogy külföldi provokátorok miatt robbant ki. Csekély áldozat azért a merészségért, hogy szembefordultak a lengyel népet kizsigerelő kommunista diktatúrával.
Még egyszer a kérdés: Így kellett történnie? A történelem nem tűri a visszatekintő feltételezéseket. De így történt, s ez sok ezer magyar ifjú és idős férfi és nő halálába, majd háromszáz kivégzett és több ezer bebörtönzött, valamint kétszázezer hazájából elmenekült magyar sorsba került. Jaj a veszteseknek! Ám megmaradt a magyar nép tudatában 1956 több mint 13 dicső napja, emlékeztetve, hogy elvesztett háborúnk az akkori világ leghatalmasabb hadserege ellen nem volt hiábavaló.
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Havi támogatás (előfizetés): a megadott összeget havonta automatikusan levonjuk a kártyádról (minimum 5 RON/hó). Bármikor lemondható, a kezeléshez e-mailben küldünk egy egyszer használható kezelő linket.
