A főtéri kőszínpadon kopott pianínó állt, melyen keménykapalos, frakkos zongorista játszott, majd hatalmas pannókat cipelve sorra kiléptek az épületből a színház társulatának tagjai, és felállítottak egy kiállítást. A színház mintegy száz alkalmazottja dolgozott azon, hogy a mindenkori sepsiszentgyörgyi színészek arcképei a helyükre kerüljenek.

A munkát elvégezve hatalmas csoportképet alkottak az épület előtt, a zongorajáték véget ért, a zongorista pedig letett egy mikrofont a tér közepére, és beállt ő is társai közé. Senki sem közeledett a mikrofonhoz, de a hangszóró sípolni kezdett, aztán felhangzott a megnyitószöveg: „Tiszteljük a színházat, a gyufaszínházat, a gyűszűszínházat, de még a csőszínházat is – fönntartván a legelső helyet a tulajdonképpeni színháznak, amely kezdettől fogva változatlan színhelye a kollektivitásnak, a sokadalomnak, emberek nagyszámú jelenlétének” – mondta a hang, majd a messzire elhallatszó suttogásról, a találkozásról, a katarzisról-antikatarzisról, és a lezáratlanság dialektikájáról mesélt, miszerint örök nagy küzdelmeinkben hősei és áldozatai is vagyunk emberi természetünknek.

„Hetven éve, 1948. augusztus 15-én tizennyolc színházalapító színész érkezett Kolozsvárról Sepsiszentgyörgyre” – folytatta a láthatatlan szónok, felidézve a színház történetében legfontosabb további évfordulókat: a színházterem-avatást, a megyésítést, a Nemzetiségi Színházi Kollokviumokat, a román nyelvű tagozat létrehozása utáni anyagi, szellemi és morális hullámvölgyet, majd egyre fontosabb előadások létrejöttét, és végül a jelenbe való dicsőséges megérkezést.

„Nincs megállás, a tények művészi megszerkesztésén túl vagyunk, szárnyalunk a jövő színháza felé, ahol bűvölet szállja meg a néző lelkét, és édes megrettenéssel érezhetjük, hogy a szentek vagy a madarak sorába kerültünk” – visszhangzott a záró gondolat a színház névadóját idézve.

„Hetvenéves történetről beszélünk, de ezt nyugodtan meg lehetne toldani még száz évvel” – kezdte a 19. századi sepsiszentgyörgyi színházi életről tartott előadását Bartha Katalin Ágnes, melyben elsősorban Salamon Sándor és színházunk más egykori tagjainak visszaemlékezései, valamint korabeli újságcikkek nyomán beszélt a vándorszínészet koráról: az egykori sepsiszentgyörgyi színházi élet játszóhelyeiről, a helyi közönségről és olyan, városunkban is megfordult egykori sztárszínészekről, mint Prielle Kornélia vagy Ecsedi Kovács Gyula.

Bocsárdi László, az intézmény igazgatója lapunknak elmondta: elgondolkodtató volt számára az első előadás, mert emlékeztette arra, hogy a mai társulat csak folytatója a város régmúltba visszanyúló, és mindig is fontos színházi életének. „Amikor fiatal az ember, úgy gondolja, hogy tőle kezdődnek a fontos dolgok, aztán, ahogy telik az idő, rájön, hogy ő valójában csak része egy nagy történetnek, apró elem egy végtelenbe nyúló rendszerben. Nagyon kedves pillanatok ezek számomra, és remélem, hogy a fiatal színészeink is megérzik majd a múlt üzenetét, mert valójában ez ad értelmet ennek az ünnepségnek” – fogalmazott Bocsárdi, hozzátéve, hogy ma, amikor többnyire csak a jelen és jövő határozza meg a létezésünket, elszakadunk azoktól az energiáktól, amelyek önbizalmat tudnának adni.