Emlékezünk. Szeretteinkre, halottainkra gondolunk. „Úgy látszik, én addig élek, amíg a kövek” – mondogatta nagymamám, miután elrúgta a százat, mi pedig mosolyogtunk rajta, de összeszorult szívvel gondoltunk arra, hogy egyszer majd ő is eltávozik... Mennyi nagyszerű pillanatot éltem át mellette, milyen jó volt az unokájának lenni. Ma is érzem az „eddmeg levesek”, kalácsok, fűszeres teák ízét és illatát, ezek is hozzátartoztak a gyermekkor ezernyi csodájához... És nagytata, ahogy viccelődött, bökdösött az ujjával, és kalapálni tanított... És a másik nagymamám, aki mindig csodálkozott, ha városi történeteket meséltem neki, aki nyáron mindig a kertben dolgozott, télen mindig Bibliát olvasott... És a többi családtag, ismerős, jó barát... Milyen fájdalmas volt elengedni őket...

Olyan megfoghatatlan, ahogy elmúlik belőlünk az élet, ahogy lassan leépülünk, és végül megnyugszunk a halálos ágyon, pedig egész életünkben a halál ellen dolgozunk... Üvölteni szeretnénk, hogy nem, még annyi mindennek kell megtörténnie, annyi szép napot kell még eltöltenünk együtt... Aztán megszólal a telefon, és tudjuk, hogy már semmit sem tehetünk. Talán még van idő egy imára, gondoljuk, és kilépünk a hideg éjszakába, és menekülünk egy idegen város utcáin át... És hegyeken-völgyeken, rengeteg erdőkön, óperenciás tengereken túl végül visszaérünk a gyerekkorba, egy homályba merülő kis ágy mellé, melyen ott piheg egy öreg anyóka... „Itt vagyok, mama, ne add fel! A kövek mindig élnek...” De ő már nem válaszol, és az ember kénytelen hazatérni... Hány év is telt már el azóta...

Egyre több sírt látogatunk évről évre. Megbékélve a sorssal visszük lila virágainkat, gyertyáinkat, és fejet hajtunk a mindenség törvénye előtt... Jó itt állni a világok határán, érezni a Nap melegét, belesimulni az őszi természet ölelésébe. Csak innen láthatjuk tisztán az utat, melyen mi is határozottan haladunk előre az örök titok felé. Itt olyan eleven a múlt, mintha az lenne az igazi valóság, a jelen pedig valami távoli álom, melyet alig-alig érzékel az ember...

Egykor nagymamával jártunk ki a temetőbe, és örömteli játék volt vizet hozni, sepregetni a kis seprűvel, gyertyát gyújtani a sírokon... Ma az ő sírját takarítjuk, holnap a miénket takarítják majd az unokák. Olyan természetes mindez, és mégis olyan tragikus, fájdalmas, elviselhetetlen. Csak üldögélünk a sír szélén, és kénytelenek vagyunk megfogni egymás kezét, annyira rettentő ez a mély időtlenség...

És lassan megnyugszunk abban az érzésben, hogy nem a mi dolgunk, nem a mi felelősségünk ez az egész. Nem mi döntjük el, hogy honnan jöttünk, merre tartunk, nekünk csak játszani kell, és örülni ennek a játéknak, melyben ott vannak velünk a nagyszüleink és szüleink, és gyermekeink, és az ők gyermekeik. És örülnünk kell a melegnek, a Nap sugarának, a csodálatos színeknek, illatoknak... Mert ha az est leszáll, minden szertefoszlik, hűlt helyünk marad a köveken, s csak néhány hervadozó lila virág jelzi, hogy mi is itt jártunk...