Vetró András 70Tárlat a kolozsvári Művészeti Múzeumban

2018. november 3., szombat, Képzőművészet
Ha matematikailag próbálnám érzékeltetni a Vetró művészcsaládhoz fűződő kapcsolataimat, akkor azt egy többismeretlenes egyenlethez hasonlítanám. Bár szinte fél évszázada már, hogy az 1992-ben elhunyt dinasztiaalapító, Vetró Artúr műtermének küszöbét először átléptem, s annak is jó tíz éve, hogy fiának, Vetró Andrásnak a grafikai kiállítását megnyitottam a Korunk Galériában.
  • Anyaság
    Anyaság
De ott a szintén képzőművész feleség, Vetró-Bodoni Zsuzsa, valamint grafikai és művészetszervezői tevékenységükkel jeleskedő fiaik, Vetró-Bodoni Sebestyén András és Vetró Barnabás. S alakulóban a negyedik generációs folytatás is, véli a nagy család örökifjú és fáradhatatlan motorja, Vetró Artúr özvegye, Mária, aki számos retrospektív tárlat és apa-fiú kiállítás szervezőjeként írta be nevét a művészettörténetbe, s akihez szintén több évtizedes barátság fűz.
S hogy mégis többismeretlenes ez az egyenlet?
Az. Mert egy művészpálya mindig tartogat meglepetéseket. Még legalaposabb ismerőjének is.
Meg aztán a néhány nap múlva hetvenéves Vetró András – Isten éltesse sokáig a maga és mindannyiunk örömére – ilyen nagyszabású, ilyen átfogó kiállítással most jelentkezik először szülővárosában, Kolozsváron. Hiátusainkat kiegészítendő, de nemcsak. Hiszen itt vannak jól ismert munkái is, amelyek az újratalálkozás örömével töltenek el.
Az újratalálkozáséval, ami egy számomra felejthetetlen emléket is felidéz. Egy 2011. novemberi délutánét, amikor egy filozofikus hajlamú művész és egy műértő filozófus, költő összetalálkozott a felejthetetlen emlékű Kántor Lajos vezette Kolozsvár Társaságnál, hogy elbeszélgessenek életről, halálról, művészetről, ars poeticáról, mesterekről, családi örökségről, miegymásról. A találkozás apropóját a költő poémája, az életükért sikertelenül küzdő Kurszk tengeralattjáró legénységének tragédiája s az irodalmi mű ihlette triptichon, a szobrász művészi ráhangolódásának domborműszerű megjelenítése szolgáltatta. A költő szerint az élet-halál harcot, a létből a nemlétbe való távozást, a fulladásos halált szobrászbarátja, Vetró András különleges empátiával, rendkívül plasztikus formában, huszonhárom buborék érzékeltetésével fejezte ki. Úgy vélte, a dinamikus vízió valósággal szétfeszíti a teret, s egy új dimenzió kapuját nyitja meg. A műértő filozófus, költő Egyed Péter volt. 24. buborékként immár ő is eltávozott abba az új dimenzióba. Emlékét kegyelettel őrizzük.
Élet és halál, születés és vég, ráció és metafizikai távlatok, szélmalomharc, elesettség és büszke feltámadás, perzselt szárnyú Ikaroszok, táltosok és paripák, ember-ló kontamináció, egymásba borulások és szárnyalások, bohócsirató és mutatványosparádé, tudóssors, harc a létért, elismerésért, megmaradásért és sorolhatnám még azokat a kulcsszavakat, amelyek a Vetró-életműre, s részben annak itt bemutatott szeletére jellemzők.
A röntgenszemű, nyíltszívű, érzékeny lelkületű művész ugyanis a világot a maga teljességében, az általa felvillantott és precízen kidolgozott részletek össz­hangjában képes megjeleníteni. Az én világomat, a te világodat, a mi világunkat alakítja, formálja, rajzolja, mintázza, vési, faragja, csiszolja sajátjává mélységes humánummal, analizáló és szintetizáló képességgel. Hogy aztán eme művészi metamorfózis nyomán érzékeltessen évezredes időintervallumokat, végtelen tereket, tengermély érzelmeket, hullámzó indulatokat, lehiggadt szenvedélyt, megbocsátást, el egészen a mindent felülíró, vágyak nélküli állapotokig, egyfajta Vetró-féle nirvánáig. A harmonikusan egymásba olvadó, sima felületek, a minden fölösleges sallang nélküli, egyszerűségükben megkapó domborulatok, a majdhogynem szenvedélymentesség felé irányuló, sajátosan finom erotika mind-mind benne van nőalakjainak mozdulatlanságba merevített mozdulataiban, hogy aztán az anyaság mindent felülmúló csodájában teljesüljenek ki. Az anyaságéban, amelyet a különleges plasztikai intelligenciával rendelkező művész tömören összevont formában, a maga biológiai teljességében is megjelenít.
 
Csellista
 
Ennek a művészi viviszekciónak az eredményeként nyílnak meg az amúgy láthatatlan belső terek a szó legszorosabb, de átvitt értelmében is. Vetró András emberföldrajza, tájérzékenysége ugyanis nem ismer határokat. Klasszikus harmóniákba fogalmazza bizarrul modern formavariációit, mondhatni újrapozicionálja, újrateremti az embert. Egyfajta, 21. századi művészeti anatómia az, amit Leonardo, Székely Bertalan és Barcsay után most szoborvalójában nekünk Vetró felkínál. Művészete olyannyira emberközpontú, hogy úgy érezzük: nála maga a forma is az emberi test viszonylatában létezik. Minden onnan ered és oda tér vissza.
Annak idején tanára, Bretter György a különösség kategóriáját tartotta a művészi alkotás lényegének. Hát ezt a különösséget sikerült megvalósítania Vetró Andrásnak.
Persze nem lehetett könnyű kitörnie az édesapja teremtette karakteres és általánosan elismert művészi világból. Annál is inkább, hogy a klasszikus harmóniákon és keleti filozófián nevelkedett apa egyben tanára is volt. De nem az egyetlen. Hiszen mellette Lövith Egon modernebb, avantgárdba hajló művészi habitusa sem maradt hatástalan. Hogy aztán a főiskola végeztével egy radikális döntés nyomán az erdélyi fővárosból egy székely kisvárosba, Kézdivásárhelyre, egyfajta „önkéntes száműzetésbe” vonuljon. Vagy mégsem? Hiszen a nyarakat már gyermekkorában is édesapja jó barátja, a székely festőhérosz, Nagy Imre mellett tölthette. A székelység tehát nem volt számára ismeretlen. Itt, a patinás céhváros hangulatában fedezte fel önmagát, talált rá arra a különösségre, ami életművét sajátossá, egyedivé varázsolja. S amiben természetesnek tűnik a finom, aprólékosan kidolgozott, különleges érzékenységgel mintázott részletek és a végletekig leegyszerűsített, mértani alakzatokká szublimált formák, kúpok, kúpszeletek, gömbök, romboid alakzatok együttléte, egymást megtűrő, sőt, kiegészítő, megerősítő és elmélyítő egymásmelletisége. De még ez utóbbiak, a tovább már nem absztrahálható formák sem nélkülözik az érzelmi hozzáállást. Hiszen Vetró alkotásainak legfőbb jellemzője a humánum. Az a belülről fakadó empátia, amellyel embertársaihoz viszonyul, s az az alkotás iránti tisztelet, amellyel vésőjét, ceruzáját kezébe veszi, hogy önmagából a legnemesebbet nyújtsa.
 
A ráncig táltos
 
A kitűnő anatómiai és lélektani ismeretekkel, bravúros rajzkészséggel és formaérzékkel rendelkező művész a lírai-drámai groteszk kiváló művelője. Sőt, ritkán ugyan, de groteszk felé hajló beütések még egyértelműen a realitás talajához kötött portrészobrain is észlelhetők. Bár történelmi személyiségekről és korunk nagyjairól készült alkotásaira, legyen szó domborművekről, plakettekről vagy szobrokról, nem ez a jellemző. Sőt, még azt sem mondhatnám, hogy az arcvonások fotografikusan hű megjelenítése a legfontosabb a Vetró készítette portréknál. Sokkal inkább az a művészi átlényegítés, ahogyan a szobrász ezt az eleve adott realitást feldolgozza. Amilyennek ő látja és láttatja a személyiséget, egy csöppnyit önmagából is belefogalmazva a leképezésbe.
Teljes egészében önmagához, emberi művészi valójához viszont már jóval merészebben, amolyan cyranoi, „magamat kigúnyolom, ha kell”-módon viszonyul, játékosan, gunyorosan egybemosva az évtizedeket, gyerekkort, idős kort s az elmaradhatatlan ló-lovas motívumot. Merthogy önarckép feldolgozása sem maradhatott ki a portréarzenálból.
S itt most külön szólnék a művész rajzairól, amelyek a szokásos, néhány lendületes vonalból álló, szűkszavú szobrászrajzoktól eltérően még véletlenül sem nevezhetők vázlatoknak. Vetró András rajzai ugyanis – keletkezésük időpontjától függetlenül – egytől-egyig önálló, maximálisan kidolgozott műalkotások. Némelyek a szobrászi munkák előtt, mások, mint az említett önarcképes rajz is, a kétdimenziós mű után készült. A búsképű lovag, a sírva nevető bohóc figurája, a kíváncsiságtól és szabadságvágytól fűtött ikaroszos motívumok s az ember elmaradhatatlan társává előléptetett ló alakja tűnik fel leggyakrabban rajzaiban. Amint azt már Korunk Galéria-beli grafikai kiállításán is megjegyeztem, érdemes felfigyelnünk arra a tökéletes harmóniára, a mozdulatoknak, sőt, maguknak a testrészeknek is a sajátos összhangjára, majdhogynem párhuzamára, amely ember és ló kettősét jellemzi. Dróton rángatott marionettfigurákként viseljük a sors szeszélyeit, kínoktól gyötörten ugyan, de felvetett fővel és soha el nem tűnő büszkeséggel.
 
A nagy mutatvány
 
Külön tanulmányt lehetne írni a kezek sajátos beszédéről, A menekülő, A ráncig táltos, A nagy mutatvány s a többi sorozat különlegesen kifejező „ujjgyakorlatairól”, s arról az arckifejezések és gesztusok, mozdulatok segítségével megvalósított lélekábrázolásról, ami síkba és térbe fogalmazott alkotásaira egya­ránt jellemző. Munkái gyakorta egyfajta narrációval rokonítható belső, képen túli tartalmat is hordoznak. Gyakoriak a klasszikus irodalmi és mitológiai témafeldolgozások. A hasonló alapgondolatot variáló alkotások kölcsönösen kiegészítik, megtámasztják, erősítik egymást, egyfajta belső kapcsolat vibrál bennük. A belőlük sugárzó, groteszkbe ágyazott, de sohasem sértő, mélységes humánummal telített, szellemesen finom irónia a magasztosban, a tragikumban és a lírai beütésektől sem mentes tragikomikumban egyaránt fellelhető. És jobbára éppen ez az első pillantásra bizarrnak tűnő többarcúság eredményezi azt a karizmatikus hatást, ami a Vetró-munkákból árad.
A magával ragadó spontaneitás és a nagyon is tudatos és következetes szerkezeti-elméleti megalapozottság kombinációján nyugvó életmű egyik sajátos megnyilvánulásaként értelmezhetjük a Noé bárkája felé című alkotást. A Nagy Imre-festmény ihlette domborítás az eredeti munkával való tökéletes azonosulás jegyében hirdeti a mindenkori őrizőkre háruló kötelezettséget: az élet- és értékmentést. A szavak, szavaink behordásának és megőrzésének kötelezettségét is, amire a festmény ihlette versében Kányádi Sándor már 1973-ban figyelmeztetett. A jövő, az újrateremtés jegyében.
S figyelmeztet most, múltat, jelent és jövőt idéző tárlatával Vetró András is. Köszönjük az élményt!
NÉMETH JÚLIA
(Elhangzott 2018. október 4-én Kolozsváron a Művészeti Múzeumban Vetró András kiállításának a megnyitóján)
Hozzászólások
Szavazás
Elégedett-e azzal, ahogyan a TEGA hótalanította Sepsiszentgyörgy utcáit az első havazás után?







eredmények
szavazatok száma 53
szavazógép
2018-11-03: Kiscimbora - :

Páskándi Géza: Kitalálós

2018-11-03: Nemzet-nemzetiség - :

A megtalált és tudatosan ápolt gyökerekről (Beszélgetés VLADIMIR PĂDURARUVAL önkéntesen és tudatosan vállalt unitárius székelységéről)

Vladimir Păduraru úrral számos alkalommal találkozhattam Homoródalmáson. Különös alakja ő a községnek, aki közéleti és felekezeti szinten egyaránt intenzíven éli meg nem új keletű, de újonnan szárba szökkent székely-magyar identitását. Nem visel fontos tisztségeket, egyszerű állampolgár, mélyen hívő egyháztag az ottani unitárius gyülekezetben, olyan híd-ember, akire nagy szükségünk van napjainkban, s aki komoly segítője a székely-román közeledésnek. Korábban is készítettem véle interjút, és nagy örömömre szolgált, hogy mintegy másfél-két évvel ezelőtt az elsők között láthattam Szabó Attila filmjét, amelyet életútjáról készített. Az Egy Isten, két nemzet című alkotás méltán futott be sikeres pályát, több televíziós társaság is bemutatta és több jelentős díjat is kapott… Most az 1918-as jubileumi év és az ide kapcsolódó gondolatok gerjesztették ezt a beszélgetést.