Az sem túl gyakori, hogy valaki a kétkezi munkáslétből kitartó tanulás révén értelmiségi státuszba kerüljön, ám ennél is ritkább, hogy egy idegen nyelvekben és világirodalomban jártas filozopter, később ismert és elismert író, elgondolkodtató és sikeres könyvek szerzője egyik napról a másikra hirtelen ott találja magát a társadalmi munkamegosztás legalján, még a munkások között is páriaként: szakképzetlen fizikai munkásként.
Ágoston Vilmosnak volt ebben része. Kétszer is. Nem úgy közeledett a proletár létformához, mint magasból leereszkedő, furcsaságok után kutató szociológus, hanem mint kenyerét keservesen így kereső, a túlélésért küzdő személy. De ami a hátránya, az az előnye is: így sokkal mélyebbre nyílt alkalma belelátni egy olyan világba, amelyről értelmiségi foglalkozást űzőknek többnyire téves vagy éppenséggel semmilyen fogalmuk sincs.
Egyfajta burokban éli le életét minden ember: valós és téveszméinek, tapasztalatainak és előítéleteinek, megalapozott és megalapozatlan reményeinek, frusztrációinak burkában. Barátait is többnyire ilyen alapon választja meg: olyanokat, akik valamiképpen igazolják, vagy legalábbis nem vonják kétségbe, látásmódjának helyességét. A könyv egyik értéke számomra épp az, hogy Ágoston Vilmos, támaszkodva saját tapasztalataira is, képes belépni más szellemi burkokba, hiteles képet adva azokról. Hogy mit csinál egy fizikai munkát végző, arról egy szellemi foglalkozásúnak még csak-csak vannak ismeretei, de hogy hogyan gondolkodik, milyen prioritások mozgatják és miként, arról már kevésbé. Többnyire nem is érdekli. Ha egyszer a másként gondolkodó szellemi foglalkozásúak látásmódja sem igen érdekli. Empátiahiányos a világ, egoizmusból viszont túladagolása van.
A szerző először még egyetemistaként (illetve onnan kizárva) ismerkedett meg az építőtelepi segédmunkáslét filozófiai mélységeivel, aztán később, már diplomás nyelvtanárként, több könyv szerzőjeként, a marosvásárhelyi rádió szerkesztőjeként (illetve onnan kirúgva) mélyült el a patkányirtó szakma rejtelmeiben. Ez utóbbiban sem csúcsbeosztásban (nehogy már egyből karriert csináljon), hanem egy patkányirtó segédjeként. Ha Hamvas Bélának megfelelt a raktárosi állás, Ágoston Vilmosnak is jó kellett legyen a patkányirtás. A szocialista rendszerek erősen figyeltek és vigyáztak a gondolkodóikra, jobban is, mint ahogy ezek a gondolkodók szerették volna.
Aki úgy véli, hogy a patkányirtás a nyolcvanas évek Romániájában jelentéktelen foglalkozás volt, hatalmasat téved. Éppenséggel nagyon is fontos szakma és bizalmi állás volt, a nemzetgazdaság tartópillére. Akkor már majdnem minden élelmiszer hiánycikknek számított, csak a Párt és a Securitate élelmiszer-lerakatai bővelkedtek ezekben. Csakhogy milyen is az ember Romániában, még ha kommunista is: lop. A raktárosnak, igazgatónak meg mindenféle főelvtársaknak is voltak rokonai, barátai, akiket ezekből a lerakatokból nem hivatalosan, suba alatt elláttak élelmiszerekkel. Csak aztán, ha jött az ellenőrzés, nagy volt a hiány és a gond. Ekkor lépett színre mentőangyalként a patkányirtó. Pecsétes papírt tudott adni arról, hogy az élelmiszerraktárban patkányirtást kellett végezni, mivel az elszaporodott patkányok felzabálták a készletek egy részét. Sokoldalúan képzett patkányok éltek akkoriban Romániában, nemcsak a sajtokat, szalámikat tüntették el, de nagyszerűen boldogultak a konzervekkel, sőt, a konyakos- és pezsgősüvegekkel is. Volt olyan pártlerakat, ahol évente többször is patkányirtást kellett végezni. Nagybányától Konstancáig. Iașitól Temesvárig. Románia mindig is a csodák országa volt.
Aki kíváncsi a Securitate kihallgatási technikáira, meg arra, hogyan készítettek elő valakiről koncepciós pert Ceaușescu Romániájában, ha mégoly ártatlan volt is az illető, az feltétlenül olvassa el a könyvet.
Nem légből kapott helyzetekről ír a szerző, volt „szerencséje” saját ilyen jellegű tapasztalataira támaszkodni. Akár praktikus olvasmánynak is tekintheti az olvasó a könyvet, hasznos útmutatónak, mire ügyeljen, ha netán ő kerül ilyen helyzetbe. Működik most is a Securitate utódja, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), manapság is próbálkoznak hivatalos szervek petárdából bombát „faragni”.
Leginkább mégis arról szól a könyv, amit a szerző így fogalmaz meg: „Minden nagy ügyhöz kettő kell (…). Kell legalább egy Godir meg egy Galanter. A tiszta szemű, csillogó balek, meg a szélhámos.” Vagyis az álmodozó idealista széplélek, és a minden hájjal megkent ügyeskedő (Romániában: deszkurkörec). Másképpen: kell egy Don Quijote meg egy Sancho Panza. Annyiban változott a világ, hogy ma már nem Don Quijote a főnök, nem ő irányít, hanem Sancho Panza, aki időközben elvtelen, dörzsölt haszonlesővé kurvult el. De úgylehet, mindig is így volt, és Cervantes regénye csak múló álom arról, hogy néha egy Don Quijote is irányíthat. Arról, hogy ha Don Quijoték (Godirok) vezetnének, mennyire lenne eredményes, lehetne vitatkozni, de hogy ízlésesebb, szebb, ha úgy tetszik: esztétikusabb lenne a világ, az kétségtelen. Egyébként a Sancho Panzák (Galanterek) vezetése sem mutat nagy eredményességet, nagy gusztustalanságot viszont igen. Egy dologban igazán: a túlélésben. Erről is szól a könyv. Vagyis, hogy a ’89–90-ben történt kelet-európai változások után is így vagy úgy, de ők maradtak górék ezeken a tájakon. A gerinctelen kaméleon-emberek, akik bármikor bármilyen helyzetben remekül fel tudják találni magukat. A godirok pedig maradnak továbbra is nekik kiszolgáltatott helyzetben.
A Godir és Galanter a kelet-európai abszurd irodalom egyik gyöngyszeme is. Úgy abszurd néhol, hogy nem is törekszik az lenni. Egyszerűen a valós élethelyzetek abszurdok errefelé. Mintha időről időre egy Mrożek- vagy Ionesco-darabban lennének jelen az itt élők. Még a jegy árát sem kell kifizetniük, s akár főszereplők is lehetnek. Csakhogy nem vígjátékról van szó, hanem többnyire tragédiáról. Jó esetben tragikomédiáról.
Ágoston Vilmos Godir és Galantere egyik nagy könyvélményem volt. Bátran ki merem jelenteni, hogy az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb erdélyi magyar regényének tartom. Bízom benne, hogy az Olvasó is így lesz ezzel.
