Az előadásokat megelőzően az Erzsébet parkbeli Honvédemlékműnél gyülekezett az ünneplő közönség, a rendezvény kezdetét egy Gábor Áron által öntött hatfontos ágyú másolatából elsütött díszlövés jelezte. Az éves programot Nagy Zoltán történész ismertette. A november 16-án kezdődött emlékév augusztus 1-jéig, a nyergestetői csata évfordulójáig tart – mondotta.

Ez idő alatt nemcsak háromszéki, hanem más helyszíneken is többféle rendezvény lesz: előadások, különféle kiadványok bemutatása, rekonstruált csatajelenet stb. Az ismertetőt követően Berde Mózes kormánybiztos szobránál, illetve a megyei könyvtár falán található Gábor Áron-emlékplakettnél koszorúztak az elöljárók.

A konferencia felvezetőjeként Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke beszélt a programsorozatról. Kifejtette, bár az 1848–49-es történésekről általában a kezdet és a vég – a fellángolás március 15-én és a hamvába hullt lelkesedés az aradi vértanúk kivégzésének napján – jut eszünkbe, a reménység és a reményvesztettség között ott vannak a győzelmek is: Háromszék kivívta szabadságát, és a cári beavatkozásig meg is védte azt. A ma Gábor Áronról elnevezett teremből indult mindez, amikor az elbizonytalanodás pillanataiban a székely nemzet hősévé vált őrnagy kijelentette: lészen ágyú! És lett, nemcsak ágyú, puskapor, golyó, de bátorság, elszántság is a szabadságharchoz – a kilátástalannak tűnő küzdelemhez, amelyhez az adott erőt elődeinknek, hogy nem valami vagy valaki ellen, hanem hazájukért, családjukért harcoltak.

A haza iránti hűség az életüket ugyan nem védte meg, de az életünk értelmét és célját igen: az ő áldozatuk a mi életünknek is értelmet adott – zárta beszédét Tamás Sándor.

Magyarország üdvözletét közvetítve – a programsorozat védnöke Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes – Lukács Bence Ákos, a csíkszeredai konzulátus vezető konzulja kiemelte, Háromszék 1848–49-es küzdelme nemcsak a magyar szabadságharc, de a világtörténelem jeles eseményei közé tartozik, ezért arra kötelez bennünket, a magunk idejében, a magunk helyén, a magunk lehetőségei szerint mi is megtegyük áldozatunkat, hogy majd elmondhassuk: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.

Előadásában Egyed Ákos akadémikus Gábor Áron fogadalmának történelmi jelentőségét elemezte. A Lészen ágyú! kijelentés előzményeit felidézve emlékeztetett, a magyar forradalom Jellasics horvát bán császári segédlettel indított támadása után vált szabadságharccá, Erdélyt ekkor Anton Puchner tábornok jól felszerelt és felkészített katonai erővel ellenőrizte. Az 1848. október 16–18. között Agyagfalván tartott nemzeti gyűlésen Székelyföld a szabadságharchoz való csatlakozás mellett döntött, Gábor Áron először itt mondta, hogy képes ágyút önteni, de ekkor még nem talált meghallgatásra. Az agyagfalvi nemzeti gyűlést követően a székely haderő vereséget szenvedett és széthullott, a marosvásárhelyi kudarcos csata után egyértelművé vált: ágyú nélkül nem vállalható a fegyveres ellenállás. Az agyagfalvi tanulság azonban mégis cselekvésre késztette Háromszéket, annak ellenére, hogy a kért ágyúk és fegyverek nem érkeztek meg, Székelyföldet ugyanis elvágta a császári haderő Magyarországtól.

Ilyen körülmények között kezdtek tárgyalni Berde Mózes és Demeter József kormánybiztosok Gábor Áronnal az ágyúöntésről, de eredménye még ennek sem lett. Miután Erdély és a többi székely szék is megadta magát, a magára maradt Háromszéken nyomottá vált a hangulat, már-már a megadás mellett döntöttek volna a katonai vezetők, amikor a november 16-i gyűlésen Gábor Áron nyilvánosan is megtette fogadalmát – ehhez, véli Egyed Ákos, zseniális adottságai, bécsi tüzériskolai tapasztalatai mellett az is hozzájárult, hogy az agyagfalvi gyűlés után bejárta a háromszéki vashámorokat, és a bodvajit megfelelőnek találta ágyúgyártásra. Az ágyúöntés módjának felfedezése kizárólag Gábor Áron találmánya, a 19. század végén ezt mégis kérdésessé tették, Bodor Ferencnek a korabeli naplójában egy utólagos bejegyzésre hivatkozva – miszerint ő találta volna fel az ágyúöntést, és nem Gábor Áron – történészek már akkor és egyesek ma is kétségbe vonják Gábor Áron elsőbbségét. Egyed Ákosnak márpedig meggyőződése, hogy nem Bodor Ferenc, hanem Gábor Áron találta ki a lyukasan önthető ágyúcső megoldását.

Visszatérve Gábor Áron fogadalmára, az előadó ismertette: már kortársai nagy elismeréssel írtak Gábor Áronról, még ha a fogadalom napját nem is tudták pontosan felidézni. Ő maga azért tartja a legvalószínűbbnek a november 16-i dátumot, mert ezt említi Orbán Balázs is, akinek közvetlenül Nagy Sándor, Gábor Áron segédtisztje mesélte el, hogyan és mikor történt a Lészen ágyú! kijelentés.

Gábor Áron nimbuszának kialakulását tehát az indította el, hogy teljesítette fogadalmát, későbbi cselekedetei csak ráerősítettek erre – összegzett a professzor.

A továbbiakban Nagy Zoltán a 11. Székely Határőr Huszárezred felszereléséről és öltözködéséről tartott vetített képes előadást (ő maga is a 11-esek huszáregyenruháját viselte), kiemelve, az erre vonatkozó leg­értékesebb leírást nem a nagy kutatási lehetőségekkel kecsegtető levéltárakban, hanem a Székely Nemzeti Múzeumban találta meg: Sombori Sándor ezredes egy 1847. november 15-én kiadott ezredparancsában részletes adatok találhatóak a huszárok viseletére és felszerelésére vonatkozóan.

Utolsó előadóként Pénzes Loránd, a Székely Mikó Kollégium történelem szakos tanára mutatta be egy, az iskola diákjainak bevonásával készült háromszéki emlékműleltár 1848–49-re vonatkozó részét. Ismertette, a felmérést 2015-ben kezdték el, három tanév alatt 185 diák vett részt benne, végigjárva 108 települést: 55 helyen találtak a világháborús emlékművek mellett ’48-asokat is. Ezeket sok esetben a kicsi magyar világbeli országzászló-talapzatok újrahasznosításával oldották meg, de sok esetben a Nagy Háború emlékművét egészítették ki a helyi ’48-asok, illetve a második világháború hősi halottainak névsorával. Vannak olyan települések, ahol emlékkopják állnak nevekkel vagy anélkül, másutt templomok külső-belső falára vagy éppenséggel karzatának külső oldalára kerültek fel a névsorokat is tartalmazó emléktáblák. És bár nem minden háromszéki település jutott még el odáig – 1998-ban, a forradalom másfél százados ünneplésének évében zajlott az utolsó nagyobb emlékjelállítási hullám –, hogy bár szerény emlékművet állítson a 19. század magyar forradalmának és szabadságharcának megidézésére, fontos, hogy él a köztudatban a helybeli honvédek emléke – foglalta össze a felmérés tanulságát Pénzes Loránd.

A programindító rendezvényt a Vox Humana kamarakórus előadása zárta.