a szomszédos üzletbe néhány apróságot
     még megvásárolni, visszafelé jövet aztán
otthagyják – a mobilőrök  mellett, a kapun
     olyan magától értetődően  és olyan lazán
lépve be együtt, mintha a világ legtermészetesebb
     dolga volna – a lépcsőház előterében, egy
bicikli kosarában, a kis szatyorban az üzletben
     vásárolt apróságokat, a vacsora kellékeit,
és nekivágnak az éjszakának, csupán egy
     séta erejéig még, a tó partján csúszkálva, kézen
fogva, mialatt valami szédületes körözésben
     forognak körülöttük, mintha csak körhintán
ülnének, a fák, a fények, a nagyvárosi éjszaka
     villódzó fényei, az autók lámpái, majd a
hidegtől és a boldogságtól kipirultan leintenek
     az út szélén, szinte egy óra sétálás után
megint egy taxit, perceken belül bekanyarodnak
     az utcába, ahol vár rájuk már az a lakás, és az
a bicikli, a kosarában az ott hagyott dolgaikkal…

És vár rájuk, és előttük van még  az egész
     éjszaka, valami erőssel, palack vörösborral, és
 gyertyafénnyel, adventi,  pislákoló fényességgel,
     kintről, a nappali ablakán jobbról és balról
beszüremkedő sárgás lámpafényekkel, és az egyik
     percről a másikra elővarázsolt vacsorával abban
a szinte végtelenített, összehangolt pillanatban,
     amikor azt érzi, hogy nekik valahol, valamikor,
talán egy másik életükben találkozniuk még
     megadatott, két emberi test, két didergő lélek,
adventi várakozás, új évezred, adventi fények…