Legyen Szárnyvonal. Nem vasúti szakkönyv, hanem a vidéklét felvállalását jelenti, azt, hogy „nekem ez a periféria a centrum”. És hogy mi van az ötven plusz kettő versben? Látszólag a természet. Az a táj, amelyik „az én Bermuda-nyolcszögem”. Sarokpontjai a Szent Anna-tó, Bálványos, Kommandó, a Perkő, és így körbe. De „a táj soha nem csak arról szól, hogy a levelek rezegnek, a bogárka mászik, a Nap rásüt szárnyaira, a táj sosem személytelen”. Mint ahogy a természetviszony sem csupán a szülőföld szeretetét jelenti, ez „abszolút érzelmi viszony, a természettel való szimbiózis része”. Ahogyan körülöttünk mindig történik. Tavasz, nyár, ősz, tél. „És megint elölről, ciklikusan, az élet megy tovább”. Vagy a táj lehet a haza is, a táj, melynek „bármelyik magaslata azt is jelképezheti, hogy erről a pontról is ugyanúgy átélhető és megélhető a lét, mint a világ bármely helyéről”. A lélek tájai ezek.

A fenti sorok egy rendezvényről szóló nem szabályos tudósítást rejtenek. Tegnap délután a Bod Péter Megyei Könyvtárban mutatta be Fekete Vince a Magvetőnél idén megjelent verseskötetét, melynek létrejöttéről, belső világáról Bogdán László és Szonda Szabolcs faggatta. A kötetből felolvasott Pálffy Tibor színművész. Végül a szerző is.