Jó száz esztendővel ezelőtt a karácsonyi ünnepkörnek még megvoltak a maga tisztelet övezte rítusai, szépségei. Az ünnepek eljellegtelenítése a kommunizmus idején kezdődött el, s most, napjaink pénzuralmú világában már mindent az határoz meg, hogy vásároljunk, ha kell, ha nem. A mai karácsonyi ételek jelentős részét nagyáruházakból, piacokról vesszük, s lassan elfelejtjük az együttérzés, a közös ételkészítés örömét.
Mi, az 50-es évek gyermekei annak idején még vártuk az angyalt, aki mindig a kulcslyukon vagy az ablakon hozta be a karácsonyfát, és mindig akkor, amikor minket valahová elküldtek valamiért. Amikor már nagyobbak lettünk, s megtudtuk, hogy ki is az angyal valójában, mi is segítettünk feldíszíteni a karácsonyfát. Az uzoni édesanyák – honnan, honnan nem – mindig beszerezték a szaloncukrot a fára, legtöbbször Brassóból a híres szász cukrászoktól. Ezek a cukrászok most nemzetközi hírű séfek lehetnének: nemcsak finom volt a portékájuk, de a kivitelezés is bámulatra méltó volt, akadt a figurák között gomba, kosárka, labda, csillag, pillangó, szívecske, fenyőcske, baba s még ki tudja, mi, gyermeki szemnek és szívnek tetszetős édesség. Valószínűleg közülük való volt az a fagylaltos bácsi is, aki emlékezetem szerint egy régi, fekete, BMW márkájú csónakos motorkerékpárral hordta nekünk, uzoniaknak a pálcikás fagyit Brassóból minden vasárnap délután.
A mi gyermekkorunkban a fán cukorka volt, mellette alma, dió (megfestve bronzzal), házi kekszek, gömbök és krepp-papír szalagok. Este édesanyánk fényszórót gyújtott, gyertyákat, és a karácsonyfa csak úgy árasztotta illatát, az ünnep melegségét.
Nem volt nagy felhajtás, de mégis valahogy más volt, mint napjainkban.
Nagyanyám a lisztet már előző nap behozta a hideg kamrából, hogy melegedjen át a konyhában. Átszitálva, a dagasztótekenőben várta a sorát. Másnap aztán jött a varázslás. Az egész konyha fürdött az illatok egyvelegében. Őrölt dió citromhéjjal, tejben főzött mák, fahéj, vanília, mazsola, mellette a savanyú káposzta illata, a kolbász és az oldalas sercegése a nagy érclábasban, mindez egybeolvadt, megadva az ünnepi hangulatot. S aztán a kelt tészta feldolgozása, a gombócokból kisimított kalácsok, amelyeket tojással kenegettünk, villával szurkáltunk, s mielőtt nagymama betette volna a lerbe, áldást mondott rájuk: „Uram, áldd meg s szaporítsd meg, adj belőle minden éhezőnek.” Ugyanezt mondtuk a friss kenyérre is, amelyet a mai napig is így áldunk meg felszeletelés előtt, s késsel a lapjára keresztet vetünk. Ez volt a csodateremtés, mert amikor kisültek, a sokféle töltelék omlott, valósággal elolvadt az ember szájában. A meleg kalácsot sohasem szabadott megszelni, csak miután kihűlt.
A töltött káposztát csíki cserépfazékban főzték. Az edényt előbb meleg vízzel átfőzték, nehogy elrepedjen. A karácsonyi húslevest általában tyúkból, libából, rucából főzték Uzonban, vagy ha baromfi nem volt, disznóorjából. Szilveszterre viszont sose ettek szárnyast, nehogy kikaparja a szerencsét.
Valamikor gyerekkoromban az istállót is nagyon kitakarították a karácsonyi ünnepekre. Az állatoknak többet és jobbat adtak enni, mert az ünnepnek ünnepnek kellett lennie a jószágnak is.
Szentestén pontban 6 órakor a ház népének minden munkával kész kellett lennie, ettől a pillanattól kezdődött az ünnep. A karácsonyfa már fel van díszítve, a házigazda vagy a ház asszonya eloltja a villanyt (régen kifújták a lámpát) és meggyújtják a gyertyát. Eléneklik a Mennyből az angyalt, utána pedig vacsorához ülnek. Uzonban általában töltött káposzta hájszéllel, kolbász, oldalas krumplipürével, bor és kalácsok alkotják a menüt. Az ajándékokat mindig vacsora után adták át – most már a fa alá tevődnek, s hamarabb kiosztódnak, mert nincs türelem a mai emberben. Régen az asszonyok tejeslábast, fazekat, cserépedényfélét kaptak. Voltak házak, ahol adtak hárászkendőt, fejkendőt és nagykendőt, amellyel a templomba jártak. A férfiak zoknit, bakancsot, bundasapkát kaptak, a gyermeksereg cipőt, zoknit, kesztyűt, házilag kötött szvettert, pulóvert, sapkát, a kislányok egy-egy papundeklifejű babát, a fiúk pedig fából készült hintalovacskát, szekérkét s egyebeket.
A karácsonyi vacsora családi körben zajlott, bensőségesen, nem voltak dáridók, nagy mulatozások. Másnap mindenki igyekezett templomba menni. Ez a szokás a mai napig megmaradt.
Napjainkban szentestén 6 órakor az uzoni gyermekek ünnepi műsorral köszöntik karácsonyt, s utána csomagot kapnak az uzoni nőszövetség és egyház részéről. Karácsony második ünnepén van az uzoni Atlantisz Fúvószenekar bálja, amelynek önzetlen karnagya Lázár László.
Ambrus Lászlóné Imreh Anna
