„Ez egy sokszázados játéka a népnek, / miért ne szólhatna itt is egy napon / a furulya a magyar színpadon. / Karácsony van, a legendák hava. / Mit nekem szabály, dramaturgia” – Gárdonyi Géza elfeledett betlehemesének előjátékában mondja az Igazgató a Rendezőnek, aki ellenzi, hogy szűrbe öltözött juhászok, dudások, bojtárok pásztori és angyali szerepben színpadon is eljátsszák a szent misztériumot.
Amelyet Karácsonyi álom címmel Gárdonyi még a nagy sikerű, A bor című darabja előtt írt, s amely a vasárnapozó népszínműből a hétköznapok faluját idéző, Móricz, Kodolányi, Tamási Áron nevével jelzett drámai irány közötti átmenetet jelzi. A játék direktori óhaja életté vált, mert a Nemzeti Színház 1901. december 13-án bemutatta Gárdonyi misztériumát.
Mint Gárdonyi Józseftől tudjuk, némi kalamajka megelőzte az előadást, mert a Jászai Mari által is hírhedtté tett intendáns, Keglevich István félt szenteket megjeleníteni a színpadon. Véleményezésre Mailáth püspöknek adta át a kéziratot, aki „örömszívvel üdvözölte az új darabot”, majd a bemutatót követően „meleg kézszorítással” köszöntötte a szerzőt. Gárdonyi betlehemes játéka 1912-ben újra színpadra került, és Kosztolányi még az egykori előadásra is emlékezve poétikus tudósításban méltatta: „nézzék meg ezeket a komédiázó parasztokat, akik Istenről beszélnek és a kecskebőrüket, a szűrüket, az aranyukat adják oda a kisdednek, hogy meg ne fázzék a lábacskája. Stilizált és öntudatos magyarság. Két édes öregecske áll a csodák éjszakájában. Az egyik kétszázötven éves, vagy még öregebb, az öreganyó évei számát se tudja. Somlay [Artúr] és Rákosi Szidi játssza őket imádandó művészettel.” Kosztolányi a lelkesedésben sem gyöngült, mert olyan ízlésficamokat is észlelt, amelyek máig jellemzik a hazai színpadok népi színjátszását: „...cifra és vásári színek lármáztak stíltelen egyvelegben, a színészek jó része hebegve mondta a gyönyörű verseket. Legtöbbnek nincs hozzá füle és lelke. Egyszerűséget és nyugalmat a színekben és a gesztusokban.” (A Hét, 1912. XII. 22.)
Aztán még 1923-ban és 1932-ben is a Nemzeti színpadára került Gárdonyi karácsonyi játéka, majd elmerült színi életünk uszadékos századában. Egy dunántúli betlehemes játék még említtessék meg: 1924 karácsonyán Horváth Árpád rendezte a Nemzetiben.
Örök fájdalom, hogy Tamási Áron betlehemes játéka elveszett. Észak-Erdély visszatérése után Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója 1940 őszén darabot, majd decemberben karácsonyi játékot kért az írótól.
A Vitéz lélek elkészült, Tamási előbb sokasodó feladataira hivatkozva elutasította a rádiójátéknak szánt betlehemest, de végül megírta, és karácsonykor a darabot sugározták.
Ám ha az egykori játék szerepeit és egy kései novelláját összevetjük, kitűnik: azonos szereplőket említ a rádió szereposztása és a hatvanas években írott próza. A Karácsonyi pásztorocskákban vélhetően újra idézte darabját, mely legényke-idejének betlehemezését, a karácsonyesti jóhír-mondó játékot beszéli el, egykori rigmusokkal is színesítve a történetet „Örülj és örvendezz, nemes házigazda: / Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja.” S hogy egy lányos háznál a kántáló szívek Pusztakamaráson is megdobbantak, arról Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvének Ha én tudtam volna, hogy te vagy Mária! című fejezetéből értesülhetünk. A kamarási karácsonyi emléknek a története a tudományon át vezet a színpadig.
Faragó József néprajzkutató 1945-ben megkérte a kisdiák Sütőt, hogy gyűjtené össze Pusztakamarás szokásait. A kislegény a szülői háznál kezdte: „Paradicsom nagy kertjében” – énekelte neki anyja, Sütő Andrásné Székely Berta, mely más énekekkel, játékokkal nemcsak Faragó francia nyelvű tanulmányába került be, hanem Kodály Zoltán monumentális munkájába, a Magyar Népzene Tárának Betlehemesek címen kiadott kötetébe is. Évtizedek múltán a kamarási emlék felköltözött a Nagy Romlás peremére, mert az Advent a Hargitán című darabjában Réka, a tündökletes Kubik Anna kántáló kedvességében is a Ha én tudtam volna... énekkel köszöntötte a boronaházi öreglegényt, Bódi Vencelt – Sinkovits Imrét. A keservesen poétikus játék bejárta a Kárpát-medence tájait, sőt, Bécsbe és Párizsba is eljutott. És ha az anyagi lehetősség engedte, nem a kamaraváltozattal, hanem a teljes előadással szerepeltünk. Mert Sík Ferenc rendező kitágította az író látomását, és a betlehemező faluközösséget megjelenítette a Hargitán: kardos, csákós, nemzeti szalagos huszár és betlehemező kompánia indította az előadást és tértek vissza mintegy szürreális vízióként utalva arra, hogy nem kamaradráma, hanem egy közösség, a magyarság élet-halál játéka elevenedik meg a Nagy Romlás alatt. Mert nekünk a legszebbik estét fekete színre festették; Réka és az öreg Bódi fájdalmát a színpadra és a nézőtérre berobbanó betlehemesek immár a közönség körében is jajdulásos imádságként énekelték a végjelenetben.
És továbbra is Erdélyben időzünk.
A Csíksomlyón született passiókban betlehemes szöveg nem található. Ám az erdélyi, a római, a varsói közönséget és a bécsi magyarságot is ünnepi érzéssel eltöltő, a Várszínházban 1981-ben előadott játék, Balogh Elemér–Kerényi Imre–Novák Ferenc–Rossa László Csíksomlyói passiója a Kodály gyűjteményből egy dunántúli gyűjtést beillesztett.
Ebben a pityókos, siket öreg pásztor körül virul ki a jelenet; útközben ugyan elhagyták, és megették az ajándéknak szánt sajtocskát, túrócskát és köcsögnyi aludttejet, de tiszta szívvel kántálják a jászolnál: „Üdvözlégy Jézus, pásztorok királya...” Tűnődve a középkorból vétetett játék mai üzenetén: a tébolyossá hevített ajándékozó apokaliptikus világforgatagban bizony vágyjuk a csöndet. Hogy Ady gyémánt-havas látomásában a gyermeki áhítat és óhaj hassa át az emberi nemzetet: és oly üdvös volna minden talmitól fosztottan, a csordapásztorok csapatában a lángos csillag útját követni. Csupasz magunkban, glóriás érzéssel a Jászolhoz érkezve aztán az Urat „nagyosan” dicsérni...
ABLONCZY LÁSZLÓ
