Van azonban egy másik családi vonatkozás is az ő esetében, amelyet maga az író is emlegetni szokott: „Apai nagyapám, ha valami szokatlant tapasztalt, mosolyogva azt mondta: – Csavaros, mint a székely esze. Szava járása volt ez is: – Három zsidó egy örmény, három örmény egy székely.” És tény, hogy a nagyapa, idősebb Száraz György az 1918/1919-es tanévben a nagyváradi hadapródiskola végzős növendéke lett volna, ha nem harcol a Székely Hadosztályban. Kezdetben, 1918 karácsonyán és az ünnepet követő napokban, Erdély visszafoglalásának gondolata foglalkoztatta 17–18 éves osztály- és bajtársaival együtt, akikkel a Csucsa–Belényes–Vaskoh vonalában húzódó frontszakaszon felvették a harcot. De 1919 húsvétján már az alig létező Magyarország közepén találja magát alakulatával együtt, amikor senki sem reménykedett már a feltámadásban… A családnak egyébként anyai ágon felvidéki gyökerei is vannak… Ilyen indíttatással, atyai és nagyszülői megerősítéssel az Erdélyhez, illetve a Székelyföldhöz való írói és emberi kötődése, mély empátiája természetes.

A Székelyek című kötet történelmi tablót kíván létrehozni a székelység múltjáról. Szépírói igénnyel megírt esszék sorozata, amely végigpásztázza e népcsoport több ezer éves történelmét.

Száraz Miklós György alapszakmáját tekintve történész-levéltáros, tehát felülírja magamagát, kézben tartja a szabadon lélegző írót, hogy elragadtatás következtében ne szárnyaljon túl heves költői lendülettel az álmodott világok iránt. Igyekszik a földön és a tények környékén járni. Nem ütköztet véleményeket. Megelégszik, s meggyőz minket is, hogy az a leghelyesebb, ha Egyed Ákos történészprofesszorral – a jeles székelység-kutatóval – megengedően vallja, hogy „a székelység csatlakozott nép ugyan, de közeli rokon (a magyarokkal), akik már a 895-ös honfoglalás előtt betelepedtek a Kárpát-medencébe, és az elmúlt ezer-ezerkétszáz évet a magyarság részeként élték meg.” Nyilvánvaló, hogy nem hagyja figyelmen kívül azokat a népeket sem, amelyek a székelyek előtt élhettek itt, illetve érinti a legújabb régészeti kutatások, az archeogenetika eredményeit is, de soha nem mélyül el túlságosan a tudományos részletekben, hiszen akkor közönséges tanulmánnyá „züllesztené” írásait. Könnyed marad mindvégig a nyelvezete, ahogy halad a jelen felé az időnkben, csak felvillantja, hogy hogyan érdemes, hogyan kell tájékozódnunk ahhoz, hogy reális képet alkossunk magunkról és múltbéli arcunkról. Nyilvánvaló, hogy mindez nem passzol azzal a kontinuitáselmélettel, amelyet oly nagy előszeretettel cifráznak „dákopatáink” román akadémiai berkekben is a mai napig. Földrajzilag, topográfiailag is körbejárja a Székelyföld határait, „kitekint” kunokra, oláhokra, szászokra, bevonul Szent László király kíséretével, aztán minden korra, értékre vet egy-egy simogató pillantást – templomvárak, falutörvények, székely erdők, székely rovás, székely kapu, papok és vallások –, s az önálló fejedelemség korának leáldozta után, a kétfejű sas karmai közt töltött időt is megidézi. A székely évgyűrűket követi aztán tovább, végig a romantikus tizenkilencedik meg a hosszú huszadik századon át, egész napjainkig. Nem állapít meg evidenciákat, nem értékel, nem ítélkezik. Tájékozottsága és higgadtsága abban segít, arra biztat, hogy igényesebben tanulmányozzuk múltunk-félmúltunk jelenségeit, hogy azokból okulva éljünk és alakítsuk a jövőnket. Székelytudat-erősítő könyv ez, amelyet minden korosztály csak haszonnal forgathat.

SIMÓ MÁRTON

Száraz Miklós György: Székelyek – Történelemről és hagyományról. Scolar Kiadó, Budapest, 2018, 264 oldal