Nem a Pink Floyd híres, 1979-ben megjelent lemezére gondolok, nem a The Wall koncepcióalbumra, hanem csak egy egyszerű és hétköznapi falra, amely hajdanán egy svájci települést szelt ketté, választott el, különített el, annak ellenére, hogy náluk komoly előélete és fejlődéstörténete van a demokráciának, hiszen 1291 óta működik ott a konföderáció, még akkor is, ha de facto csak 1499 óta.
Ha szűkmarkúak vagyunk, akkor azt mondhatjuk, hogy valamivel több mint fél évezred állott rendelkezésükre, ha kissé bőkezűbbek, akkor hétszáz éves demokráciatörténetről beszélhetünk. Talán akkor, ha nem következik be a reformáció, egészen másfajta fejlődésről írhatnánk most, bár olyan demokráciát nehéz elképzelni, amely örökérvényűnek mondott világi és egyházi dogmák közt képzeli el megvalósítani önmagát. Minden rendszernek fejlődnie kellene, nyitottnak lennie a belülről és a kívülről jövő reformokra.
Az 1531-es esztendőben, amikor a béke honában is testvérgyilkos polgárháború tört ki, maga Ulrich Zwingli, a reformáció zürichi vezéralakja is elesett a harcban, s sokáig úgy tetszett, a katolikusok ismét annyira megerősödnek, hogy ellehetetlenítik a reformált egyház működését. Csakhogy a fejlett, német anyanyelvű kantonokban már nem lehetett gátak mögé szorítani a hitet és a hitváltoztató erőt. Elég gyakran megesett, hogy a torzsalkodások után kiegyeztek egymással a különböző felekezetek, egy-egy településen közösen használták az Úr Házát, vagy megegyeztek, hogy éppenséggel melyik felekezet hol kaphat újabb telket, s arra közös erővel, netán közösen begyűjtött adóból építenek másik templomot. Az egyik Zürich melletti községben azonban nem akartak véget érni a torzsalkodások, hol egyik, hol a másik felekezet tagjai váltak merény áldozataivá, úgyhogy a közösség megegyezett abban, hogy fallal választja szét a település katolikus és protestáns felét, hogy gettósítja polgárait, arra kényszerítve, hogy vallási alapon osztozzanak saját életterükön.
Arról nem szól a krónika, hogy a falat közösen építették-e vagy kiadták egy élelmes (és semleges, netán ateista vagy pogány) vállalkozónak, de azt feljegyezték, hogy a falon lappancsokkal lezárható réseket hagytak, abból a megfontolásból, hogy az elhatárolódás dacára is valamennyire együtt kell élniük, hiszen egymásra utaltak, s bizonyos szolgáltatásokat és termékeket ki kell egymás között cserélniük ezután is. A gazdasági érdek akkor is felülírta az ideológiai különbségeket. Az is lehetséges, hogy a protestáns kovácsmester – ha hívták – a tiltás dacára is átment a katolikusok térfelére. Az is majdnem biztos, hogy a protestánsok sajtot adtak el katolikus felebarátaiknak, s azok szénával fizettek érte. Feltételezem, hogy akár generációkon át működhetett ez a fölöttébb praktikus fal, egészen addig, míg rá nem jöttek a derék polgárok, hogy értelmetlen és fölösleges a nagy elhatárolódás felekezeti alapon és társadalmi szinten, s akkor ismét visszatért az élet a normális mederbe. Milyen jó, hogy réseket hagytak a falakon, s azokat célszerűen és tudatosan továbbra is kapcsolattartásra és üzleti célokra használták…
Nincsenek nekünk fizikai értelemben emelt falaink kies hazánkban, csak másmilyenek, és úgy élünk olykor, hogy nem is keressük meg azokat a csapóajtókat, amelyeken átjut az információ onnan ide, s innen oda, amelyeken az Alszegről a Felszegre üzenhetünk.
Simó Márton
