Nyár a Besenyői-tavon

2008. augusztus 19., kedd, Riport

Csángó Sándor sporttanárral egyik hétvégén a Besenyői-tó partján régi ismerősként találkoztunk. Udvariassági forma, hogy az emberek kellemes hétvégét kívánnak egymásnak. Számunkra ez csakugyan kellemes volt, mert Sanyi kellemes ember, ,,így született", ahogy mondják, s idestova, ha jól összeszámolom, több mint negyven éve ismerjük egymást, mégpedig Kézdivásárhelyről. Ott volt diák.

Tanárnő feleségem egyszer rávett arra, hogy ,,férfiként" — ez nekem nagyon imponált — vegyek részt egy Bucegi-hegységben rendezendő kiránduláson, ahová Horváth Piroskával együtt el szeretnék vinni az osztályukat. Persze, ,,könnyű Katót táncba vinni, ha ő is akarja" alapon beléptem ebbe a táncba, amely bizony mondom, úgy 1966 körül végül is jól sült el, de ma is tudom, történhetett volna másképp is. Egyetlen nap alatt Buşteni-ből el kellett jutnunk az Omul-csúcsig, onnan, ugyancsak az itthon elképzelt terv szerint, le kellett ereszkednünk a Ialomicioara völgyébe, ahol előzetesen szállást foglaltunk. Augusztus volt akkor is, de egy kiadós vihar elkapott a Babele és az Omul közötti gerincen. A diákok teljesen tapasztalatlanok voltak, tornacipőben, sokan kézitáskával, végül is bolyt alkotva és egymásba fogózkodva, egymás oltalmába bújva vészeltük át a legnehezebb pillanatokat, mert a jelzett hegyi ösvényt sem ismertük fel.

Csángó Sándor ificsapata

Csángó Sanyika, akkor még középiskolás diák így került a képbe. Egyik társával — a nevére már nem emlékszem —, amíg én az egymásba kapaszkodó bollyal maradtam, el kellett küldeni, hogy a turistaösvényt jelző kék sávos táblákat felfedezzék. El is indultak a suhancok, de egy idő után magamra nyugalmat erőszakolva érzékeltem, hogy eddig már vissza kellett volna térniük. Keresésükre indultam, hisz egyetlen rossz lépés, egyetlen nagyobb széllökés, és a feneketlen szakadékba zuhan az ember. Végül is minden jó, ha a vége jó alapon egymásra találtunk. A gyerekek nem tévedtek el, hanem a hozzánk legközelebb eső turistajelző táblát fémoszlopostól kidöntötte a szél, ők pedig mentek tovább a következő keresésére, amelyet meg is találtak, de a hatalmas viharban a kék sávot feketére festette az időjárás, s az már, emlékezetem szerint, nem jutott eszükbe, hogy fekete színű turistajelzés nincs is, amelyet ők megtaláltak, az tulajdonképpen a kék jelzés. Ennek mentén araszoltunk aztán ugyancsak egymásba fogózkodva tovább, s az érdekes az volt, hogy az Omul-menedékházat már majdnem érte az orrunk vagy a viharban tapogatózó ujjbegyünk, de mi még mindig nem láttuk. Mikor a negyvenöt fős csoport benyomult a menedékházba, percek alatt elfogyott a levegő, a pára, amely a mi bőrig ázott gúnyánkból kicsapott, elhomályosította az ablakokat, amelyeken a kinti idő miatt amúgy sem lehetett kilátni, s egy-egy forró tea elfogyasztása után ki kellett adni az utasítást, hogy itt éjszakázni nem tudunk, menni kell tovább, a kétezer méteres szint alá ereszkedni, ahol már nem havazik, hanem esetleg esik az eső.

Így is volt. De amikor a Ialomicioara völgyének szálláshelyein kiderült, hogy az előre lefoglalt helyek már nincsenek meg, bevonultunk a boronaépületekbe, ahol emeletes ágyak — priccsek — voltak. Ott mindenkinek szabadulnia kellett a csuromvizes ruhától, azt a csempekályhák közelében kellett elhelyezni, s a legénykéknek, miután kiderült, hogy a kályhákba nem tudunk bedurrantani, mert augusztus nem fűtési szezon, kiadtam a parancsot, hogy a dorongból épített kerítést tépjék szét, s a sasokhoz csapkodva tördeljék méretes darabokra, azokkal befűthetünk.

Máig is csodálkozom, hogy senki még csak nem is köhintett, csupán a lányok egy részének nagy lábujján lazult fel a köröm, ami aztán, mire újra megérkeztünk a Prahova völgyébe, be is feketedett rendesen.

Szóval, voltak közös élményeink, amelyeket Csángó Sanyikával — ma ötvenvalahány éves férfi — felelevenítsünk.

— Gyermekkorunk legkellemesebb pillanatai voltak, amikor együtt kirándultunk — veszi át a szót Csángó Sándor. — Olyan helyekre jutottunk el, ahova az akkori világban nagyon kevesen mehettek. Nem úgy volt, mint most, hogy felmennek kétezer méter magasságba, a Bucegi-re autóval. Mi a hegy lábától — Buşteni-től — másztunk fel gyalog. Ez az élmény úgy maradt meg nekem, mint a kitartás próbája. Egy nap felmentünk a hegyre, s amikor a gerincen végigvonultunk, vihar volt, mellettünk mindkét oldalon a szakadék, amelyben süvöltött a szél. És épen, egészségesen jöttünk le. Ez külön élmény volt, negyven esztendő távlatából is jól emlékszem rá. Minden gyermeket nem is ismertünk, s abból egy ilyen csapatot verbuválni, hogy ennyire együtt tartsanak, az nem mindennapi dolog. Felszerelés sem volt, ami volt, az számunkra nem bizonyult elérhetőnek — még hátizsákja sem volt mindenkinek, kézitáskával jött, s ezeknek nagyon meg volt gyűlve a bajuk. Egy nap alatt háromszor-négyszer kellett átöltözni, volt, aki a viharban a törülközőt, sőt, még a tartalék bugyit is a fejére tekerte. Ennek ellenére senki sem esett pánikba. Lehet, ennek az is volt az oka, hogy nem lehetett látni, mi van jobbra és balra körülötte. Nem volt veszélyérzetünk.

Voltunk aztán egyhetes kiránduláson. Vonattal. Ez is rendkívül érdekes volt.

Csángó Sándor a sepsiszentgyörgyi Kós Károly Iskolaközpont kézilabdacsapatának egyhetes edzőtáborát vezeti. Elnézem, amint reggel, ébresztő után a lányok a tóparton a hátukra veszik egymást, és különféle lábgyakorlatokat végeznek. Később csónakokba ülnek, és széltében-hosszában eveznek a tó vizén. Ezek a karizom-erősítő gyakorlatok. A csapat vezető tanárát az edzés mikéntjeiről, a tábori életről faggatom.

Bemutatkoznak a lányok

Heti tizenkét órát edzenek. Ez hatszor két óra késő délután. Az ifjúsági I-es korosztályról van szó, a lányok 16—18 évesek. Van köztük, aki már nyolc éve edz, mások csak öt-hat éve. Egészen kezdő nincsen. Most 11. osztályosok, nagyjából harmadik elemista koruktól, az alaptagok hét-nyolc éve vannak együtt. Kicsi korukban Csángó tanár úr főzött is nekik.

— Gyermekkoromban szakács akartam lenni — összegzi emlékeit —, és futballista. A tanügyminisztérium pénzén vagyunk itt. A Kós Károly Iskolaközpont gondozza a költségvetést. Elég sokba, 47 millió régi lejbe kerül itt ez a hét a tizennégy kézilabdás számára. Napi 45 lej az ellátás. Minden lány sepsiszentgyörgyi. Más településről nehéz a csapatba toborozni, mert meg kell oldani az elszállásolásukat, az utazás gondjait, az étkezést. A lányok reggel fél hétkor kelnek, hét órakor félórás szaladás, utána tíz perc előedzés lábra. Egymást a hátukra veszik, és térdhajlításokat végeznek. Tíz órától másfél óra szakaszos futóedzés. Kiszaladnak a hegyoldalba. Délután öt órától minden hatvanperces edzésnek az a feladata, hogy minél többet teljesítsenek kilométerben. Tegnap már három kilométerrel meghaladták az azelőtti edzési normát. Különböző bajnokságokon veszünk részt. Gazdasá­gilag a megye elég gyengén áll. Ehhez képest mi nem vallunk szégyent ebben a sportágban. Olyan központokkal versenyeztünk a múlt évben, mint Segesvár, Medgyes, Marosvásárhely, Székelyudvarhely. Ez a csapat a harmadik lett a kerületi bajnokságban. Ifjúsági III-as és ifjúsági II-es korukban kikerültek ebből a csoportból, és országos elődöntőben vettek részt.

Tanári pályájának alakulásáról is kérdezem.

— Szeptember 1-jéig még a sportiskola alkalmazottja vagyok. Mindig a Váradi József Általános Iskolában szerettem volna tanítani. Az ősztől áthelyezem oda a katedrámat. Erre most adódott alkalom. Bákóban végeztem a főiskolát, a Babeş—Bolyain fejeztem be, ez tanulmányi kiegészítés volt. Egy évért négy évig jártunk erre a kiegészítésre. Felfrissítettük és kiegészítettük azt, amit a főiskolán tanultunk. Itt, Besenyőn összekötjük a kellemest a hasznossal. Tó mellett táborozunk. A tóról sok rosszat mondanak. Azonkívül, hogy sokan nem tudnak közösségben viselkedni, én itt nem sok kivetnivalót látok. Vannak, akik kijönnek ide, és meg akarják mutatni, hogy milyen erős autójuk van, milyen hangerőt tudnak kihozni belőle. De ez a tó másképp nagyon is elfogadható. A vízminőségről annyit, hogy ezzel együtt kell élni. A lányok itt megtanulnak evezni. Az evezést nem villából végzik — ez sokkal könnyebb volna —, hanem kézből. Ez a módszer olyan izmokat dolgoztat meg, amelyeket másképp nehéz megmozgatni. Itt megbarátkoznak a vízzel. Többen egészen jól úsznak. Beviszem őket, amíg mellig, nyakig ér a víz. Onnan úsznak a part felé. Mélyebb vízbe nem engedem. S a csapattól nem szabad eltávolodni. Se balra, se jobbra! Bemennek nyakig, s onnan úsznak kifelé. Megmondtam, ha ezeket a szabályokat nem tartják be, akkor többet víz nincs. Minden nyáron tó mellett táborozunk. A tavalyig a Rétyi-tó mellett. Egy másik szabály, hogy minden kettő vigyáz egymásra. Kialakultak a párok, mindig egymás mellett voltak, látták egymást, és nekem nem kellett félnem a balesettől. Nem is történt soha. Ezt úgy megszokták, hogy ösztönösen is egymás közelében maradnak. Ezekkel a kézilabdás lányokkal nagyon rég együtt vagyok. Mindig arra próbáltam őket rávezetni, hogy könnyebb bizonyos dolgokat megelőzni, mint belekeveredni valamilyen konfliktusba. Mikor táborban vagyunk, nem engedem, hogy a külvilággal nagyon összemelegedjenek. Ebből olyan helyzet adódhat, amit nehéz aztán helyrehozni. Próbálunk a külvilágtól elhatárolódni. Így nincs gond.

A lányedzőtábor, a fiatalok mozgása, a csónakázás látványként is szemrevalóan kellemes. Vannak, akik a partról, mint egy lelátóról követik a csónakázást, Csángó Sándor pedig két nyelven osztogatja a vízen visszhangzó utasításait: üljetek át a csónak másik oldalára, mert így csak a fél feletek dolgozik.

A pontyhorgászat mestere

Az edzőtanár összeköti a kellemest a hasznossal. Szabad idejében horgászik. Nem is akárhogy és akármilyen eredménnyel. A bojlis pontyfogást műveli. A csalit maga készíti el. Mostani rekordja egy tizenhárom kilogrammos tavi ponty. A gyönyörű halat a zabolai Mikes-kastély tógazdájának ajándékozza. A többi pontyot — köztük öt-hét kilós példányokat — a partiak csodálkozására kíméletesen visszaengedi a tó vizébe. Hadd éljenek, szaporodjanak és sokasodjanak.

Hozzászólások
Szavazás
Ön beoltatta-e magát koronavírus ellen?








eredmények
szavazatok száma 1787
szavazógép
2008-08-19: Közélet - Iochom István:

Szent István-búcsú a Perkőn

A perkői XIII. századi ősi kápolnánál a Szent István-búcsús szentmise holnap 12 órakor kezdődik.
2008-08-19: Közélet - x:

Meg akarják őrizni ­mandátumukat

Az RMDSZ Maros megyei szervezete tizenkét képviselői és szenátori jelentkezési iratcsomót fogadott el.