Az úgynevezett szaklíceumok 1966 őszén jöttek létre. Itt meg kell jegyeznünk, hogy nemzetközi viszonylatban szaklíceumokat és szakmai iskolákat különböztetünk meg. Előbbiek bizonyos tantárgyak (fizika, kémia, matematika stb.) fokozottabb elsajátítását szorgalmazzák, utóbbiak pedig szakmát, mesterséget tanítanak. Romániában is elvben megvan ugyan a megkülönböztetés, de a szaklíceum fogalma idővel szakmai jellegűvé vált.
A szaklíceumokba vagy technikai iskolákba való bejutás román nyelvű felvételi vizsgához van kötve, ami megnehezíti és igen sok esetben meg is gátolja a magyar tanulók továbbtanulását. Az 1969. július 3-i 371. számú rendelet értelmében ugyan mindenki vizsgázhat anyanyelvén, de csak azokból a tárgyakból, amelyeket anyanyelvén tanult. Másrészt a szaklíceumokba vagy a technikai iskolákba való felvételi vizsga anyagában egyáltalán nem szerepelnek az anyanyelven tanult tárgyak. Előfordul az is, hogy egyes szakiskolák vezetői eleve elutasítják az anyanyelven való felvételizést. Egyébként is a felvételi vizsgák nem tagozatonként folynak, hanem versenyjellegűek, az ország területéről bárki beiratkozhat. Azok a román jelöltek, akik más vidékről jönnek, nagyobb eséllyel indulnak. Az a lehetőség, hogy egy magyar nemzetiségű tanuló anyanyelvén felvételizhessen, már azért sem valósítható meg, mert a vizsgáztatóbizottságokban nincs mindig magyar nyelvet ismerő tanár. A felvételi vizsga tárgyai: román nyelv, román irodalom és matematika. A román nyelvet és irodalmat ugyan minden tanuló az alapfokú iskolától kezdve románul tanulja, de elvitathatatlan, hogy egy román anyanyelvű tanuló előnyben van egy magyar anyanyelvű tanulóval szemben. Pedig az iparosodás útjára lépett társadalomban a magyar fiatalság számára is elengedhetetlen feltétel a műszaki képzés s ezáltal – arányszámának megfelelően – a közös munkában való részvétel. A szaklíceumi oktatásnak az iparosodási érában legalább olyan jelentősége van, mint az elméleti líceumi oktatásnak. Egyébként a közoktatásban előforduló diszkriminatív intézkedések ellen 1960. december 14-én külön nemzetközi egyezmény jött létre, amelyet a román kormány képviselője is aláírt, de csak az 1964. évi 149-es számú dekrétum hagyta jóvá azt.
A robbanásszerű iparosodás következményeképpen a tanulóifjúság nagy része a szakmai líceumok, szakiskolák és technikumok felé orientálódik. Az általános iskola a VIII. osztályig egységes képzést ad; a VIII. osztály elvégzése szakmai iskolára, a X. osztály pedig technikai (almérnöki) iskolára jogosít. Technikai líceum elvégzése után főiskolára lehet menni. Az általános iskolák elvégzése után a magyar tanulóknak mintegy 21–22 százaléka folytatja tanulmányait magyar és 7–8 százaléka román líceumban. Az ipari fejlődés az arányszámot egyre inkább a román iskolák javára billenti, hiszen oda igyekszik a bomlásban lévő paraszti társadalom fiatalsága. A magyar anyanyelvűek számára szinte kilátástalan felvételi vizsgák sok szülőt arra kényszerítenek, hogy gyerekeiket román általános iskolába adják. Az anyanyelv életkereteinek a leszűkülése, a magyar falvak tömegeinek az ipari központokba tódulása elkerülhetetlenül együtt jár bizonyos mértékű lemorzsolódással. Román iskolákat és tagozatokat látogató magyar tanulók részére a szülők külön magyar órákat kérelmezhetnek; ez az intézkedés azonban csak elvben van meg.
Az a tény, hogy az ipari pályára készülő magyar nemzetiségű tanulóknak csak egy igen kevés százaléka juthat be a szaklíceumokba, és hogy a magyar nyelvű elméleti gimnáziumok nagy része az újabb oktatásügyi törvény értelmében megszűnik, olyan átrétegeződést eredményez a romániai magyar társadalomban, amelynek következményei egyelőre beláthatatlanok. Fennáll az a veszély, hogy egy generáció után eltűnik a középfokú humanisztikus iskolai műveltséggel rendelkező réteg. Mivel a líceumok magyar osztályaiból kikerült érettségizőknek kevés esélyük van az egyetemekre vagy főiskolákra való bejutásra, sok magyar tanuló kénytelen román nyelvű középiskolát látogatni. A törvény szerint lehet ugyan a főiskolákra magyar nyelven is felvételezni, a gyakorlatban azonban a vizsgázás tolmács útján történik, mivel a vizsgáztatóbizottságban csak ritkán van magyarul beszélő tanár.
Az iskolaügy szakemberei annak idején még bizonyos derűlátással fogadták az 1969. július 3-i 371. számú rendelet ama kitételét, amely szerint a vizsgáztatóbizottságokban részt vesznek majd olyanok is, akik ismerik a nemzetiségek nyelvét.
A csíkszeredai Márton Áron Gimnázium szintén 1-es számú líceum volt
Bizakodással várták továbbá a közoktatásügyi minisztériumban életre hívott Nemzetiségi Igazgatóság működését, amelynek az lenne a hivatása, hogy a nemzetiségi vidékek sajátos viszonyait tanulmányozza. A Nemzetiségi Igazgatósággal szorosan együttműködő szervként szerepelne majd a megyei tanfelügyelőség is, amely végső fokon a megyei néptanácsok és a közoktatásügyi minisztérium ellenőrzése alatt áll. Az optimizmust fokozta, hogy a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának 1971. márciusi emlékezetes ülése után látszólag lényeges javulás állt be a magyar nyelvű közoktatás terén is. Az ülésen több magyar képviselő felszólalt a nemzetiségi oktatás ügyében, ami azután azt eredményezte, hogy kibővült az iskolahálózat, és huszonkét év után a magyar nemzetiségi vidékeken újból magyar nyelvű szaklíceumok és szakiskolák létesültek, vegyes lakosságú területeken pedig magyar tannyelvű osztályok. Magyar nyelvű szaklíceumok, illetve magyar tannyelvű párhuzamos osztályok létesültek Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen (fa- és fémipari iskola), Kézdivásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön (építészet), Gyergyóban, Csombordon (Alsó-Fehér megye, szőlészet, kertészet), Kolozsváron (könnyűipar, építészet), Marosvásárhelyen (könnyűipar, gépipar), Szászrégenben és Vlahicán (volt Szentegyházasfalu, Udvarhely megye, bányászati szaklíceum). Az 1971/72-es tanévben a magyar szaklíceumi osztályok arányszáma az elméletihez viszonyítva 9 százalék volt, ami az 1972/73-as tanévben 17 százalékra emelkedett. Az 1971/72-es tanévtől kezdődően több általános líceumban magyar nyelven is folyik oktatás: Alexandru Moghioroș Líceum (Nagyvárad), sepsiszentgyörgyi 1-es számú Líceum (volt Mikó-kollégium), csíkszeredai 1-es számú Líceum (volt római katolikus főgimnázium), Bolyai Farkas Líceum (volt református kollégium, Marosvásárhely), szatmári 5-ös számú Líceum és temesvári Magyar Tannyelvű Líceum. A következő szakiskolákban magyar tannyelvű osztályok is működnek: Sepsiszentgyörgy (építőipari szakiskola), Arad, Érmihályfalva és Kágya (Bihar megye), Brassó, Szecseleváros (volt Hétfalu, Brassó megye), Kolozsvár, Marosvásárhely, Székelyudvarhely (könyvelési, áruszakértői, mezőgazdasági és egészségügyi továbbképző), Gyergyószentmiklós, Szászrégen, Segesvár, Szatmár és Sáromberke (Maros megye). A törvény szerint a tanulók és szülők más iskolákban is kérelmezhetik az anyanyelven oktató osztályok felállítását; a nemzetiségi szakiskolák, vagy osztályok fennmaradása azonban a jelentkezők számához van kötve, aminek az elbírálása esetenként változik. Másrészt vannak még olyan vidékek, ahol a lakosság arányszámához képest kevés magyar nyelvű iskola van. Így például Brassó megyében, ahol 14,8 százalékban élnek magyarok, csak Brassóban (Unirea Líceum) és Szecselevárosban (volt Hétfalu) van magyar tagozattal rendelkező líceum. Nincs azonban bentlakás; vannak tanulók, akik naponta 30 kilométert tesznek meg, hogy látogathassák az iskolát. Máramaros megyében, ahol a magyar lakosság 12,4 százalékot tesz ki, csak nemrég nyíltak újabb magyar nyelvű tagozatok.
A szaklíceumok felállításával egyidejűleg kibővült a magyar nyelvű általános iskolák, illetve osztályok hálózata is.
A nagyváradi Ady Endre Líceum 1971–1982 között Alexandru Moghioroș nevét viselte
Az 1971-es engedmény azonban rövid életű volt.
A következő tanévre szóló újabb rendelet kötelezővé tette a magyar szaklíceumokban is a „szaktantárgyak” román nyelven való tanítását. Az engedménynek végeredményben csupán külpolitikai háttere volt: a Magyarországgal és Kelet-Németországgal való barátsági szerződés aláírása. Az engedmények és korlátozások hol kisebb, hol szélesebb skálában történő állandó változása jellemző ugyanis a román nemzetiségi iskolapolitikára, így például a szaklíceumok esetében. Az 1971-ben engedélyezett magyar nyelvű szaklíceumok kitűnő külföldi propagandaként szolgáltak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a volt Magyar Autonóm Tartomány területén 1957/58-ban még 25 magyar nyelvű szak- és szakmai iskola működött, amelyeket 1959-ben megszüntettek. Milyen lehet a színvonala egy olyan iskolai rendszernek, ahol nincs meg a biztonság egy folytatólagos és állandóan felfelé ívelő művelődéshez?
(1976)
(folytatjuk)
