Az oktatás másik súlyos problémája a tanárképzés és a tankönyvek ügye. A tanárutánpótlást 1960 óta a marosvásárhelyi hároméves Pedagógiai Főiskola és a kolozsvári tudományegyetem látja el. Marosvásárhelyen a filológiai–történelmi fakultáson magyar és román nyelv, román nyelv és történelem, történelem és földrajz szak párosítható.
A főiskolán tanít többek között Izsák József, Tóth István és Kicsi Antal irodalomtörténész és Décsi József történész. 1960 és 1965 között a magyar nyelv- és irodalom diplomásainak a száma 29-ről 39-re, de ugyanakkor a román nyelv- és irodalom végzettjeinek száma 40-ről 218-ra emelkedett. Román nyelvű tanárképző működik Erdély területén Nagybányán (román nyelv- és irodalom, angol és francia szak) és Nagyváradon (orosz, történelem, földrajz és természettudományok). Magyar tannyelvű tanítóképző, illetve pedagógusképző van Nagyváradon az Alexandra Moghioros Líceum tagozatán Bihar, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye részére, továbbá Nagyenyeden Arad, Kovászna, Temes, Brassó, Kolozs és Szeben megye részére és a székelyudvarhelyi pedagógiai líceumban Hargita, Brassó és Kovászna megye bevonásával. Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon és Nagyenyeden magyar tannyelvű óvónőképző működik. A tanszemélyzet képzését az 1968. évi május 13-i oktatásügyi törvény szabályozza.
A magyar iskolák tanterve a román iskolák tantervéhez igazodik, ennélfogva a román nyelv tanításának aránytalanul nagy szerepe van; már az alsófokú iskolák első osztályától kezdve kötelező tantárgy, úgyszintén a román irodalom és történelem tanítása az alsófokú oktatás anyagában.
A magyar tagozatokon román tanítók, illetve tanárok is tanítanak. Az iskolák tanácsülései, módszertani és más jellegű értekezletei, nagyobbára román nyelven folynak; tudományos dolgozatokat és jegyzőkönyveket csak román nyelven lehet szerkeszteni. Az iskolák élén – a magyar tagozatokat is beleértve – rendszerint román igazgatók állnak. Naponta történnek visszaélések vagy önkényes intézkedések. A magyar nyelvű napisajtóban, főként a vidéki lapok hasábjain, sok panaszos cikk ad hírt olyan körülményekről, amelyek szinte lehetetlenné teszik egyes vegyes lakosságú vidékeken a magyar nyelvű oktatást. (Például a gyimesi magyar csángók iskolaügye.) Elég csak a szűkös anyagi ellátásra, a korszerűtlen iskolaépületekre és a hiányos felszerelésre vagy a román kerületi igazgatók, tanügyi főfelügyelők önkényességére hivatkoznunk, ám a teljes általánosítás szándéka nélkül.
A tankönyvekkel szintén jóvá nem tehető hibák és be nem hozható mulasztások történtek. A háború után a magyar közoktatás évtizedekig a nemzetietlen, asszimilációt elősegítő kiadványokra volt utalva; osztályharcos, sematikus szellemben írták, csak a forradalmi mozgalmakat emelték ki a múltból. A tankönyvek legnagyobb része ma is a román iskolai könyvek fordítása: a magyar gyerekek is például így tanulják, hogy „strămoși noștri daci”, – „a mi dák őseink”. A fordítás nyelvezete meglehetősen gyarló.
Elképzelhető, milyen a magyar irodalomtörténeti tanítás mai színvonala. Még súlyosabb a helyzet a történelemoktatásban. Nem kell külön hangsúlyoznunk, hogy a magyar nemzeti történelem oktatásának hiánya mennyire káros mértékben befolyásolja a történelmi, illetve a nemzetiségi tudat kialakulását. A romániai magyar iskolák történelemoktatásában aránytalanul nagy helyet foglal el a jelenkor és napjaink eseményeinek a tárgyalása, mely legjobb esetben – magyar vonatkozásban – a közös román–magyar történelmi események bemutatására korlátozódik, mint például az 1848-as szabadságharc, a parasztforradalmak és az egyesülés. Az iskolát látogató fiatal nemzedék nem ismeri a magyar nemzeti történelem kimagasló alakjait.
A történelemkönyvek egyes történelmi korokat és személyiségeket bemutató fejezetei mellőzik vagy meghamisítják a nemzetiségi történelmet. Példa erre, a magyar tannyelvű iskolák számára kiadott történelemkönyv, Dumitru Almaș és Eleonora Fotescu szerkesztésében. Előkészületben a világtörténeti kronológia, Bodor András és Csetri Elek szerkesztésében. Három évig húzódott az Erdélyről szóló rész megírása, míg végül is Erdélyt – a mai román történetírás szellemében – a „három román tartomány”-ba, Moldva és Havasalföld mellé sorolták. Az összefoglaló munka tankönyvpótlónak készült.
A magyar irodalom oktatását szolgáló első komolyabb tankönyv 1957-ben jelent meg Fejér Miklós, Jócsák Lajos és Székely Erzsébet szerkesztésében. Azután nagy visszaesés következett. Először csak óvodások és alapfokú iskolások számára jelentek meg mesés-, énekes- és játékoskönyvek. Hervay Gizella, Kobak könyve 1966-ban, Kobak második könyve 1968-ban, Páskándi Géza Tündérek szakácskönyve 1966-ban, Zápfog király nem mosolyog 1970-ben jelent meg; Fodor Sándor Csipike a gonosz törpe 1966-ban, Csipike és Kukucsi 1968-ban, Csipike, a boldog óriás 1970-ben és Csipike az óriás törpe 1974-ben jelent meg; 1971-ben látott napvilágot Selmeczi Marcella óvodások számára írt Csiga-biga palota című könyve és Péterfy Emília–Selmeczi Marcella–Maxim Éva összeállításában a Vers, ének, játék, mese az óvodában című gyűjteményes könyve, 1972-ben pedig Szedem szép virágom, Kisgyermekek játékoskönyve, mely többnyire énekes és ének nélküli népi játékokat tartalmaz. Mindkettő fontos segédkönyv az óvodások számára.
1972-ben jelent meg a líceumok I. osztálya számára a magyar irodalmat tárgyaló I. kötet; azóta a II. kötet is megjelent, de távolról sem elégíti ki a szükségleteket.
A VIII. osztályos, ún. „cikluszáró” olvasókönyv és nyelvtan, ugyancsak néhány évvel ezelőtt látott napvilágot, és mindössze három bővebb irodalmi életrajzot tartalmaz: Csokonaiét, Móricz Zsigmondét és József Attiláét. Végül 1970-ben jelent meg olyan tankönyv, mely először közvetít magyar irodalmat: Antal Péter–Láng Gusztáv–Szabó Hajnal Irodalmi szöveggyűjteménye és az Irodalmi kistükör, P. Dombi Erzsébet szerkesztésében, mely az V–VIII. osztályosok házi olvasmányait állította össze. 1972-ben jelent meg Antal Péter–Láng Gusztáv–Szabó Hajnal: Irodalmi szöveggyűjtemények; Láng Gusztáv: Irodalmi szöveggyűjtemények a líceumok III. éve számára című könyve és Magyar Irodalom – Tankönyv a líceumok III. éve számára, mely csak 1974-ben került iskolai forgalomba.
Sajnos, a magyar irodalomtörténet tolmácsolásából – eltekintve egynéhány előadótanár magán erőfeszítésétől – kimaradnak a nemzeti történelmi összefüggések, nem alakulhat ki tehát a tanulóban a valóságnak megfelelő kép az évszázados nemzeti fejlődésről.
A marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán a tanárjelöltek csak olyan könyvekhez juthatnak, amelyeket az oktatási terv bizonyos szempont és önkény szerint jelöl ki mint „kötelező olvasmányt”. A líceumok könyvtáraiban a magyar tanulók számára nincs elegendő magyar könyv, de például Titus Popovici román prózaíró könyve, Az idegen (Străinul), mely a román nacionalisták 1944 őszén elkövetett kilengéseit idézi, kötelező olvasmányként van bevezetve, de megfelelő példányszámban nem található meg a líceumok könyvtáraiban. A vidéki tanárok és tanítók nevelőmunkáját ugyancsak megnehezíti a könyvtárak magyar olvasmányanyagának a hiánya. Legsúlyosabb a helyzet a szakmai képzés terén, megfelelő szakkönyvek hiánya miatt. A Kriterion nemzetiségi kiadónál csak nagy ritkán jelennek meg szakkönyvek, s míg például a Jugoszláviában élő magyar kisebbségek részére Magyarországon nyomják a tankönyveket, Romániában még a tanterembe is tilos bevinni magyarországi könyveket. A magyar szakoktatás az Univers román kiadványainak a magyar fordításaira van utalva. A szakiskolákat látogató magyar tanulók nem tudják, hogy vannak európai hírű magyar tudósok és szakemberek.
A romániai magyar iskolák és tanulóik számáról 1969 óta vannak megbízható adataink. Az 1969/70-es iskolai évben 225 618 tanuló járt magyar intézetbe: 35 177 óvodába, 168 218 általános iskolába, 21 568 elméleti középiskolába és 665 tanítóképzőbe. Ugyanakkor a szakiskolákba és szaklíceumokba 1425, az ipari szakmai iskolákba pedig 6308 magyar nemzetiségű tanuló járt. A főiskolák közül csak a Babeș–Bolyai Egyetemről vannak pontosabb adataink. Az egyetemnek 1970-ben 6363 hallgatója volt, nemzetiségi megoszlás szerint: 4928 román (72,7 százalék), 1048 magyar (16,5), 223 német és 164 más nemzetiségű. Az egyetemen nagyobb számú magyar, úgynevezett „didaktikai káder” (tanár, lektor stb.) van alkalmazásban. Az 1970/71-es tanévben 16 megyében tanítanak magyar nyelvet és irodalmat, éspedig: 955 óvodában és óvodai tagozatban, összesen 37 000 gyermekkel, 1337 általános iskolában és tagozaton, 157 ezer tanulóval és 91 általános líceumban és tagozaton, azaz pedagógiai líceumban, ami a régi tanítóképzőnek felel meg, összesen 21 106 tanulóval. Az óvodákból és általános iskolákból 1230 önálló, 1062 magyar tagozat van román iskolák keretében. Az 1973. évi statisztikai adatok szerint összesen 2383 magyar iskola és tagozat működik 220 ezer tanulóval, amelyből 190 ezer általános iskolát és líceumot látogat. A magyar iskolakötelesek 79,7 százaléka magyar tannyelvű iskolát látogat.
Az 1973/74-es tanévre vonatkozóan új iskolai törvények jelentek meg, amelyek feladata a közoktatás újraszervezése. Kétségtelen, hogy az új „tanügyi reform” bevezetése után a romániai magyar iskolaügy újabb gondterhes periódusa várható. Az asszimiláló célzatú új törvény értelmében az elméleti líceumok (gimnázium) 70 százaléka szaklíceumokká alakul át román tanítási nyelvvel, 30 százaléka általános líceum marad, részben magyar tagozattal. Ahhoz, hogy a magyar tagozatokon, az alsófokú oktatásban, egy I–VIII-ig vagy X-ig terjedő osztály létrejöhessen, az 1973. május 13-i 278. számú törvényerejű rendelet szerint 25 jelentkezőre mint minimális létszámra van szükség, különben csak I–IV. osztályos lehet az iskola; gimnáziumokban vagy technikai líceumokban (IX–X. osztály) már 36 a minimális létszám. Román osztályok létesítésénél nem szükséges a létszámminimum, s ezt a törvény olyan értelemben írja elő, hogy azokban a helységekben, illetve azokban a líceumokban, ahol nemzetiségi osztályok vannak, kötelező a román tagozatok létrehozása, függetlenül a tanulók létszámától. Párhuzamos osztályoknál előírás szerint az úgynevezett pionírfoglalkozást (önművelődési munka) közösen kell végezni – közös nyelv pedig a román.
A Hivatalos Közlöny (Buletinul Oficial) 1973. július 9-i száma (100/1973) a Párt Központi Bizottsága által előírt irányelveket közli az iskolarendszer további fejlődésére. A VII. szakasz a nemzetiségek oktatásügyével kapcsolatban megjegyzi: „Az anyanyelven való oktatást és a román nyelv elsajátítását a törvény elősegíti.” Az új törvény gyakorlatilag lehetővé teszi minden nemzetiségi vidéken a román tagozatok felállítását, hiszen nincs olyan helység – Székelyföldet is beleértve –, ahol ne élne családos román köztisztviselő, orvos, mérnök vagy tanügyi alkalmazott.
Így a létszám miatt saját tagozatából kiszorult magyar tanuló előbb-utóbb román tagozatra kerül, a szórványvidékeken és a kevés lélekszámú falvakban pedig megszűnik a magyar nyelvű oktatás.
Amikor a nyelvhasználat egyenjogúsága nemzetközi problémává nőtt és a szocialista országok sajtója is mind gyakrabban veti fel a kérdést, érthetetlen anakronizmus Közép-Európában a nyelvi türelmetlenség. A romániai magyarságnak nincs egyenlő lehetősége sem a szakképzésben, sem az értelmiségi utánpótlás biztosításában. Így az iparosítás következtében nagy változásokat átélő országban az a veszély fenyegeti, hogy elnemzetietlenedik vagy egyre inkább a társadalom peremére szorul.
1976
