Van ilyen, nem is ritka, hogy egy családban féltestvérek élnek együtt, de többnyire megegyeznek a gyermekek, és általában az édesapa – vagy az édesanya – védelmét élvezik. Ám mégiscsak amolyan félidegenek, akiknek csak fél jog, de egész kötelesség dukál.
Aztán az is megtörténik, hogy egész közösségek minősülnek féltestvérnek. A kisebbek sorsa nem irigylendő. Járni jár, de nem jut alapon a mindent birtokló és elkényeztetett nagyobbak kirekesztik a testvéri jogokból a kisebbeket, mondván, hogy csakis ők jogosultak a család képviseletére, és náluk születik meg a legtökéletesebb megoldás a kis közösség mindenkori gondjaira. Természetesen a mostohák – mert ez a kevésbé ildomos jelző illik rájuk – támogathatják a nagyok szándékait, elképzeléseit, nyilván anélkül, hogy annak helyességét kétségbe vonnák. Mert az egységben az erőt mégiscsak az eleve bölcsebbek, okosabbak, felkészültebbek, tárgyalóképesebbek jelenítik meg...
Nos, az így kirekesztett kisebb testvérek megalázónak tartják született bátyjaik, nővéreik hozzájuk forduló mérsékelt „figyelmét”. Jó magyar hagyományt folytatva fellázadnak a képességeiket leminősítő nagyok ellen. Mutatják, hogy a nekik szánt cipő szorít, az öltönyt hiába adták tisztítóba, mégis meglátszik rajta, hogy kopott. De még ez sem lenne baj, belenyugodnának sérelmeikbe, ha szeretet is járna a levetett gúnya mellé. A történetnek az a vége, hogy a született „édesek” eltaszították a számukra nem kívánatos felajánlkozókat. Nem gondoltak arra, hogy vannak náluk is nagyobb idegenek, akik úgy legyűrhetik őket mindenestül, hogy emlékük sem marad az utókorra...
