Kuszálik Péter: Károly bácsi – a lényeglátó

2019. február 23., szombat, Életutak

M. G. a hetvenedik esztendejét tapossa. Egyedül él, tíz éve özvegy, egyetlen lánya Magyarországra ment férjhez. Kétszobás lakásában sok a könyv, a kisebbik szobában szerszámos szekrény, kis gyalupad. A konyha csak a legszükségesebbekkel van felszerelve. Mindenütt a gondos kéz, a célszerűség nyomai.

Szüleimnek négy gyermekük született, én voltam a második. Utánam még két lány jött, az egyik fiatalon halt meg szívgyengeségben, hárman maradtunk. A testvéreim másutt találtak munkát és házastársat. A szüleim szigorúan neveltek, életelvüknek tartották a tudás-rend-tisztaság és józan ész négyes egységét. Anyagiakat nem örököltem, csak az olvasás szeretetét. Nem voltunk módosak, de nem is éheztünk. Egészségügyi technikumot végeztem, a megyei kórházból mentem nyugdíjba, egy időben a mentőállomáson voltam asszisztens.

Negyven évet éltem a kommunizmusban, közel harmincat ebben a neve-nincs micsodában, egyik sem ártott meg különösebben. Erdélyben születtem, itt is fogok meghalni. A lányomékhoz ritkán utazom, elvannak nélkülem is. Apatársamék rendes emberek, sokat segítenek a fiataloknak, Észak-Magyarországon élnek egy kisvárosban, nem fényűzően, de nyugodtan és elégedetten. Nem hajszolják a boldogság kék madarát, annál több eszük van. A lányom tanár a városi gimnáziumban, a vejem vállalkozó. Három gyermeket nevelnek, ők a család kincsei.

Apámtól két szakma alapjait meg egy egészséges életelvet sajátítottam el: légy békében önmagaddal, mert csak magadra számíthatsz. Hihetetlen nyugodt ember volt, sok időt töltött a nevelésünkkel. Amikor értelmessé és megbízhatóvá cseperedtünk, a családi programba a történelmet is fölvette. Most is emlékszem az egyik ilyen együttlétünkre:

„Már volt időtök megszokni, hogy idegen nyelvű környezetben élünk. Ez nem mindig volt így, s ha Isten is úgy akarja, nem is fog így maradni. Nem hintem el bennetek a remény magvait, mert fölösleges lenne azzal töltenetek az időt, hogy valamilyen változásra várjatok. Figyeljetek a saját dolgaitokra, mert a világ úgyis arra megy, amerre akar. Időnként jön egy-egy felfordulás, és akkor ide-oda tologatják a határokat, az emberek pedig hajlamosak depresszió­ba esni az ilyen apróságok miatt.”

Illusztrációként néhány verset olvasott fel Reményik Sándortól, aki a húszas években írta meg a remény verseit. Emlékszem, az egyikben azt írta a költő: „leszek szú, idegen fában”.

Szép szimbólum, de bennem nincs ekkora elszánás. Úgy gondolta, hogy a fa meggyengítésén ügyködik, én – apám tanítása szerint – az időre bízom a megoldást. Reményik a Mohács után című versében – 1926-ban írta a mohácsi vész évfordulójára – a „százötven éves éj” rémét emlegette: „S ki éjben születik majd, mit csináljon? / Dolgozzék, imádkozzék, tűrjön, várjon, / S a sírba is reménysugárral szálljon, / Ha könnyel sózott kenyerét megette. / Mert változnak a csillagok felette.” Megtanultam, hogy ne vágyakozzam elérhetetlen dolgok után, s ne akarjam megváltoztatni azt, amihez nincs erőm vagy tehetségem.

Gyakran idézem az egyik Lenin-szobor talapzatára pingált frappáns feliratot: „ne mosolyogj, Iljics, nem tart ez örökké, 150 év alatt se lettünk törökké!” A múltkor egy 1928-as német atlaszt vettem az ócskapiacon. Románia akkoriban 56 ezer négyzetkilométerrel nagyobb volt, mint manapság, merthogy Besszarábia és Dél-Dobrudzsa is a román királyság része volt. Az 56 ezerből kitelik egy darab Svájc és tíz darab Liechtenstein. Most elvagyunk a Közepes-Romániával is, a Pruton túli részek nem kívánnak Bukarest alá tartozni.

Sokat olvastam, elég jól ismerem a Trianon utáni erdélyiek sorsát. A családunk számára nem sok jót hoztak a huszadik század háborúi. Nagyapám 1916-ban a fronton halt meg, az egyik nagybátyám a Don-kanyarban végezte. Apámnak szerencséje volt, mert ha nem sebesül meg az ukrán fronton, s nem viszik kórházba, akkor mi most nem beszélgetnénk. Muszka Marci bá távolabbi rokonom volt, akit sudár termettel ajándékozott meg a teremtő. El is vitték Horthy Miklós ajtónállójának, de a nevét megváltoztatták, mert nem volt elég magyaros. Lett belőle Csekefalvi Márton, s Budapest ostroma után Amerikáig vonult vissza.

A trianoni határtologatás előtt tíz évvel Erdélyben 1,66 millió magyar élt. 1920 után elment vagy kétszázezer, a második világháború is aratott rendesen, de a párizsi béke után egy évvel még mindig volt 1,48 millió. 1977-ben 1,68 milliót számoltak, 1992-ben még mindig 1,6 körül voltunk, 2011-re 1,23-ra apadtunk. Ha e számokat hozzárendeled a nagypolitika eseményeihez, kiderül: a ’89-es rendszerváltoztatás okozta a legnagyobb aratást. Ceauşescu nevezetes népszaporító intézkedései pedig a magyarságot is gyarapították.

A történészek véleménye személyenként és koronként változik, én úgy vélem, a kisebbségek számára az 1920–45 közötti évek voltak a leggyötrőbbek. Beke György említette valahol, hogy Petru Groza – a húszas években, miniszter korában – saját kezűleg tépte le a csíki megyefőnök ajtajáról a felírást, miszerint „csak románul szabad beszélni”. Az ötvenes években Groza bátyánknak egy másik arcát is megismerhettük. A politikus a saját érdekei mentén rendezi az ország sorsát, nem a kisebbség vágyai szerint. Újabb bizonyítéka az édesapám mondásának: a boldogulás útján csupán magadban bízhatsz.

Két írástudót említek a húszas évekből, az ő példájukat kevesen követték. Amikor ők jöttek vissza Erdélybe, akkor a vándorlás iránya épp fordított volt. Nem csúcsai az erdélyi irodalomnak, de a tisztességesen helytálló emberek között emlegetik őket.

Kós Károly úgy vélte: „hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz reám, mint Budapesten”, s hazajött. Benedek Elek is visszatelepedett Kisbaconba, de neki csak nyolc évig tartott a kisebbségi lét, mert 1929-ben elhalálozott.

Kós Károlyt én csak Károly bácsinak nevezem, noha nem találkoztam vele soha. Személyét és életművét követendő példának ajánlom minden ingadozó erdélyi számára.

Olyan sajátos stílust alakított ki, amellyel világhírnévre tett szert, az ő kedvéért egy ausztráliai építész Budapestre költözött és megtanult magyarul; Anthony Gall a neve, csuda szép könyvet állított össze Károly bácsi munkásságáról. Az első világháború után azt hitte, hogy megvan a tehetsége a politikához, pártot is alapított, de hamar kihátrált a mocskos hatalmi harcból. Azt csinálta, amihez megvolt a szakképesítése: építkezett. Kőből és szóból, ahogy Kányádi mondotta: „Hajlékot Istennek, / hajlékot embernek / kőből, fából / házat, / raktál a léleknek / kőnél, cserefánál / erősebb igékből / várat.” Összegyűjtött cikkeit 2014-ben adták ki Csíkszeredában, 630 oldalas kötet lett belőle.

Lényeglátására vall, hogy könyvkiadásban gondolkozott, tekintve, hogy a magyar szó élteti a magyar nemzetet. Az Erdélyi Szépmíves Céh megalapítása és vezetése fölért egy győztes csatával. A kisebbségbe szorult magyarság sorsa ugyanis folytonos harcot jelentett: a beolvadás elleni küzdelem során önmaga lustaságát kellett legyőznie minden magyarnak, tekintve, hogy megmaradásunk az anyanyelv ápolásától függ.

Károly bácsi nevéhez fűződik egy másik, jelentős fegyvertény is, a Kiáltó szó című kiáltvány megszövegezése, amelyben megmutatta a Trianon utáni általános kétségbeesésből kivezető utat. Itt van, olvasd: „Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk: nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam, lemondok.

Ez az igazság! Aki mást mond: hazudik az; aki mást hiszen: álmodik az; aki másban reménykedik: délibábot kerget az. Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”

Azóta is dolgozunk. Apáink elismerték Károly bácsi igazát, és szóbeli örökségként ránk hagyták a lényeget: a kisebbségi lét kényszerítő körülményként működik, mert nem tűri a tétlenkedést, nem enged ellustulni. Béla bácsi – öreg földész barátom – is hasonlóképpen fogalmaz: „ráfizetésből még meg lehet élni, semmittevésből nem”.

Igaz ugyan, hogy Trianon után kisebbségi sors lett az osztályrészünk, de ez nem ok a csüggedésre.

Az a nemzedék, amely ezt nem tudta feldolgozni, már a Házsongárdi temetőben várja a boldog feltámadást.

Már az én generációm sem tartotta istencsapásának a kisebbségi létet, mert úgy tűnik: az utódállamokba szorult magyarság – relatíve! – Erdélyben van a legjobb helyzetben. A többségiek mindig kitalálnak valamit, amivel bosszantsanak, de nem kell odafigyelni. Nemde a soros miniszterelnöknek is távoznia kellett Bukarestből – tíz-tizenöt hónappal korábban –, mert gonoszul szólt a kisebbségiekről, nem beszélve a szeptemberi iskolakezdésre időzített tréfáról, amikor a román nyelvű oktatást akarták – úgymond – megreformálni. Két hónap múlva repült az oktatásügyi miniszter is. Hátha Bukarestben lejegyzik a tanulságot és máskor jobban megfontolják: politizálni akarnak-e vagy oktatni.

Én már kifelé megyek, guggolva is kibírom azt a pár évet vagy hónapot. A lányom úgy gondolta, hogy jobb az anyaországban. Nem szóltam bele, ez már az ő élete. Nem látom értelmét a kivándorlásnak, bárhová mész, gyüttment leszel. Az 1990. márciusi balhé után megritkult a marosvásárhelyi magyarság, de úgy látom, nődögél az utánpótlás, a játszótereken nem csak a szél hajtja a hintákat.

Károly bácsi a kilencvenedik születésnapján mondotta: „Elsősorban építésznek tartom magam, íróvá a körülmények és a közvélemény tettek. De függetlenül attól, ki milyen művészeti ágban tevékenykedik, kötelessége né­pének szolgálni. Aki ezt nem vállalja, az áruló.” Ha a „ki milyen művészeti ágban” helyett azt írom: „ki milyen területen”, akkor általános érvényű lesz Károly bácsi parancsa. Jó lenne, ha az erdélyi magyar elit ehhez igazítaná a lépteit.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt kíván-e venni a június 9-i európai parlamenti választásokon?









eredmények
szavazatok száma 768
szavazógép
2019-02-23: Kultúra - :

Mózes Attila: Válogatott novellák (Székely könyvtár)

Sokan és sokszor mondták már: az olvasás tulajdonképpen utazás. Közhelynek számít, ezért igaz. De ugyanígy lehet utazás belső, egzotikus tájakra vagy éppen a szomszédos szoba gardróbszekrényébe, emlékeink kiszínezett mélyére egy kiadós beszélgetés is a megfelelő emberrel.
2019-02-23: Jegyzet - Kuti János:

Fő a biztonság! (Kármentő)

A múlt héten lezajlott 55. müncheni biztonságpolitikai konferenciát inkább bizonytalanságpolitikai összeröffenésnek lehetett volna nevezni. Az ott jelen levő harmincöt állam és kormányfő, harminc védelmi miniszter és több mint hatszáz politikai, gazdasági vezető és civil aktivista arról tanácskozott, miként lehetne biztonságosabbá varázsolni csodálatos Földünket, és úgy tűnik, mintha tanácstalanok lennének, és most sem találták fel a spanyolviaszt.