Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Hetven éve kezdődött meg a történelmi családok pokoljárásaNem volt kímélet az erdélyi arisztokráciának

2019. március 4., hétfő, História

Romániában nem ismertek kíméletet 1949 húshagyókeddjén: néhány óra alatt összeszedték és teherautókra zsuppolták a társadalmi elit egykori képviselőit. A cél egy osztály kitelepítése és teljes megsemmisítése volt. Az az éjszaka máig hatóan meghatározza az erdélyi magyar arisztokrácia helyzetét.

  • A kerelőszentpáli Haller-kastély romjai. Fotó: Szekeres Attila
    A kerelőszentpáli Haller-kastély romjai. Fotó: Szekeres Attila

Olyan fogcsikorgató hideg volt 1949. március 2-án éjszaka, hogy a kutyák is védett helyre húzódtak, így szinte észrevétlenül gördült be a teherautó a faluba. (…) Kucsmás emberek ugrottak le, majd határozott léptekkel indultak a sötét épülethez. Egyikük ököllel ütni kezdte az üvegajtót, de olyan hevesen, hogy a következő ütésre az üvegtábla csörömpölve betört. Mire az idős asszony leért, addigra beszakították az ajtót is, és beléptek.

 

Utazás a semmibe

– Vihetnek mindent, csak bennünket hagyjanak életben – mondta reszketve az asszony.
– Csak magukat visszük – felelte az egyik kucsmás férfi.
Romániában 1949 húshagyókeddjén megkezdődött a „címerek golgotája”. A március 2-áról 3-ára virradó éjszaka néhány óra leforgása alatt az ország teljes területéről összegyűjtötték a történelmi családok képviselőit. Az újszülöttől az aggastyánig, a makkegészségestől a haldoklóig mindenkit – magyart és románt ugyanúgy. (…) Alaposan megtervezett akcióban jelentek meg a semmiből a teherautó-konvojok és a kommandók, berúgták a kastélyok kapuját, és pár percet adtak a tulajdonosoknak, hogy néhány ruhaneműt összekapkodjanak, majd búcsút vegyenek az ősök sok évszázadnyi munkájával és harcával összegyűjtött javaitól. Aztán a teherautókra lökdösték őket, és megkezdődött az utazás a semmibe.
– Mi semmit nem tudtunk megmenteni. Édesanyám éppen Torján volt az Apor családnál látogatóban, én meg nagymamámmal maradtam Zabolán – idézi föl azt az éjszakát gróf Mikes Katalin. – Amikor éjszaka megérkezett a csoport, nagymamám rettenetesen megijedt. Fél órát adtak, hogy elkészüljünk, és persze az ember ilyenkor mindenféle marhaságot csomagol össze, mert hát mit is lehetne összeszedni ennyi idő alatt. (…)
– Milyen nyelven beszélt ez a különítmény?
– Mindenki magyarul. Semmilyen román vagy magyar dimenziója nem volt ennek az ügynek. A kommunisták elvettek mindenkitől mindent. Édesanyámat is elvitték Torjáról, hiába mondta, hogy ő nem ott lakik. Mindegy, felelték, rajta van a listán. Ő egy hálóinggel és fogkefével ment az Aporokhoz, s úgy is vitték el. Végül a sepsiszentgyörgyi rendőrség udvarán találkoztunk.
Mások valamivel szerencsésebbek voltak.
A kerelőszentpáli Haller családot a polgármester figyelmeztette három nappal a begyűjtőakció előtt, így meg tudták menteni az ősök arcképgyűjteményének egyes darabjait a kastélyból. Aranyosgerendi birtokukon a Mikesek a helyi jegyzőtől kapták a „fülest”: készüljenek, éjszaka jönnek értük.
– Mamának még volt ideje eljuttatni a falusiakhoz ágyneműt, egy-egy festményt és a családi ezüstből megmaradt darabokat – meséli gróf Mikes Borbála. – A XVII. századi, olasz festő által készített Szűz Mária-képet Fehér megyei birtokunkról, Magyarcsesztve kastélyából vitte el valaki – aztán meg beüzent Kolozsvárra, ahová kitelepítettek minket, hogy három kiló zsírért visszaadja. A rámája másik kastélyunkból, Aranyosgerendről való. Brandenburgi Katalint, Bethlen Gábor második feleségét ábrázoló festmény volt benne, de azt kivágták…


Földdel egyenlő

– A kommunista diktatúrának elsőfokú célja az volt, hogy megsemmisítse az arisztokráciát, beleértve a románt is. Az osztályharc jegyében kíméletlen küzdelem folyt a teljes fizikai megsemmisítésig elmenően. Már az 1945-ös földreform elvette a főnemességtől földbirtokai java részét. Elméletileg ötven hektárt hagytak meg, de valójában ennek jelentős részét is elkobozták. Attól kezdve megkezdődik az arisztokrácia fokozatos felszámolása: akadályozzák a gyerekek továbbtanulását, internálnak sokakat. A legsúlyosabb atrocitás azonban 1949. március 2-án következett be. (…)

A cél a történelmi elit mindenre kiterjedő, atomi szintű szétzilálása volt. Ezért a végrehajtók nagy hangsúlyt fektettek arra is, hogy ahol lehetett, a családokat is szétválasszák. A négyszáz éve birtokolt Kerelőszentpálról Haller István grófot Marosvásárhelyre, feleségét, báró Schell Bauschlott Mária-Lujzát Erzsébetvárosba, leányukat férjével Küküllődombóra telepítették ki. Haller István már megjárta 1944-ben – a román átállást követően – az internálótábort, ahhoz képest valószínűleg kedvezőbb körülmények közé került, amikor Marosvásárhelyen kiutaltak számára egy kilenc négyzetméteres krumplispincét. (…) Haller gróf a kvártély mellé munkát is kapott hamarosan: fafeldolgozó üzemben, gombgyártó és papírzacskó-ragasztó műhelyben tevékenykedhetett. Báró Schell Bauschlott Mária-Lujzát a néphatalom arra találta a leginkább alkalmasnak, hogy betonelemeket gyártó üzemben dolgozzon: az építőanyag talicskázásához és a zsaluzáshoz szükséges eszközök szappanos vízzel bekenéséhez osztották be mint osztályellenséget. (…)

Bethlen Ilona grófnőnek még az emlékezetét is porig rombolták Kerelőszentpálon. Magyarország miniszterelnökének, a szovjet börtönben odaveszett Bethlen Istvánnak a testvére alakította ki a XIX. század végén a kastély ötvenholdas díszkertjét. Mocsári tölgyek, tiszafák, rózsaszínű gesztenyék, ezüstfenyők pompáztak a Maros folyó töltése mögött felépített parkban, halastavak, rajtuk átívelő kecses hidak feledtették a külvilág egyre fájdalmasabb jelenségeit a kastély két világháború közötti lakóival. Haller György felesége, Ilona grófnő annyira megszerette ezt a kertet, hogy 1924-ben végakarata szerint ott temették el. 1949 után, amikor annak rendje és módja szerint állami gazdaság költözött a kastélyba, egy sztahanovista traktorista ledöntötte a sírt övező vaskerítést a traktorjával, a kőtömböket szétszórta, a hantot a földdel tette egyenlővé. (…)

„Csekély térben hihetetlen sokféleség: egy biedermeier szekrény, egy deszkákból ácsolt ruhásláda, a koronkai kastély könyvtárának két karosszéke kissé már megviselten, Éva nagynéném téglákra állított vaskeretes ágya, egy gépíróasztal, rajta két vizesveder, néhány semleges bútordarab még és az ablak melletti szegre akasztva egy néhai tükör hosszúkás darabja” – írja le marosvásárhelyi kényszerlakhelyüket gróf Haller Béla, a csodálatos küküllővári reneszánsz várkastély utolsó urának, gróf Haller Jenőnek a fia Álló- és mozgóképek az idők változásairól című esszéjében. Haller Jenőt, aki éppen skarlátos volt a kitelepítés éjszakáján, ebből a „sokféleségből” rángatták el kényszermunkára, hogy a békási vízerőművet építse, és ide érkezett meg felesége is, akire a kényszerlakhelyesek kötelező szerda délutáni jelentkezésén figyelt föl a kiszabadult gróf. „A sztálinista milícia mint házasságközvetítő…” – jegyzi meg Haller Béla.

 

Hosszú böjt

– Nagyszüleim mesélték, a kitelepítésben és a heti jelentkezésben az volt az egyetlen pozitívum, hogy ott mindenki találkozott mindenkivel, jó társadalmi életet lehetett élni – emlékezik Mikes Borbála grófnő. – Humorosan fogták fel, nem törtek össze, igyekeztek a rossznak is a jó oldalát megtalálni. Megtartóerő lehetett, hogy a többi családdal, amelyeket amúgy is ismertek, most egy helyen lehettek, s tudták egymást segíteni.
A szélsebesen végrehajtott kitelepítés azonban csak a megpróbáltatások kezdete volt – 1949 húshagyókeddje hosszú és kegyetlen böjtöt vezetett be a romániai történelmi családok életében. A teherautók a falvakból a nagy kitelepítő-központokba szállították az áldozatokat: Erdélyben főként Marosvásárhelyre, Sepsiszentgyörgyre, Balázsfalvára, Gyulafehérvárra, Nagyenyedre és Kolozsvárra. Az erdélyi főnemesség derűjét mégsem lehetett egykönnyen megtörni.
– Mi városra kerültünk, mondván, hogy a román titkosszolgálat, a Securitate jobban tudja felügyelni ezeket a családokat, mondja Mikes Borbála grófnő. Városon pedig mindig volt, aki adott egy tányér levest, aki adott kisebb munkákat anyámnak, amiből bejött pár lej. De oda még a falusiak is be tudtak jönni Aranyosgerendről, és hoztak ennivalót. Sajnáltak bennünket, s ők, akik a házból éltek annyi esztendőn keresztül, ragaszkodtak hozzánk. Pedig az autóbuszt ellenőrizték, nem volt szabad a városba behordani a terményeket, mindent be kellett szolgáltatni az államnak. Szigorúan büntettek, mégis voltak, akik annyit gyalogoltak a külső mezei úton, hogy elhozzák azt a kicsi átalvetőt, amelyben el volt dugva a tojás, a szalonna, a szilvaíz a kicsi puliszkalisztben. Amikor kitelepítettek, ezért nem haltunk rögtön éhen. Később meg kimehettünk az ószerespiacra, és eladhattuk, ami megmaradt a régi törlőkből, abroszokból, evőeszközökből.

Ám akinek nem volt hűséges embere vagy segítő családja, annak a sorsa megpecsételődött városon. Bethlen Györgynek, a hajdani Országos Magyar Párt elnökének a felesége, Jósika Paula apránként eladta megmaradt ingóságaikat, ám azok is elfogytak. Amikor egy langyos márciusi napon Mikes Borbála édesanyja meglátogatta őt egy szál virággal, az ágyán fekve talált rá: Paula néni éhen halt. A báró Petrichevich-Horváth nővéreket, öt idős asszonyt, egy éjszaka Kolozsvárról egy marosvásárhelyi pincébe telepítették tovább. Nem kellett sok idő, és egymás után haltak meg a sötét lukban, ahonnan már kijönni sem volt erejük, hogy élelmet szerezzenek maguknak.

Azon a dermesztő, 1949-es márciusi éjszakán Erdély társadalmi elitjét pincelakások mélyére és a népi demokráciát éltető társadalom peremére taszították. Sőt, még azon is túl. Személyi dokumentumaikba két betűt pecsételtek: a D. O.-t, amely „domiciliu obligatoriu”, azaz a kényszerlakhely rövidítése volt. Az 1949/83-as rendelet alapján teljes vagyonelkobzással sújtották őket. Csak nehéz és megvetett fizikai munkát vállalhattak – ha egyáltalán. Erdély legnagyobb mecénása, a marosvécsi Kemény János báró (és író) például meszet talicskázhatott lányával; Haller Jenő gróf a bútoriparban helyezkedhetett el. Koncepciós perekben ítéltek el sokakat, többek között Észak-Erdély utolsó kormányzóját, a rendet óvó és a zsidóságot mentő Bethlen Béla grófot; Marosújvárról Teleki Ádám grófot, aki részben az arisztokrata statisztát játszotta Márton Áron perében, ami tíz év börtönébe, végül az életébe került. Illetve halált vagy súlyos börtönbüntetést „érdemeltek” az ’56-os Szoboszlay-per főúri vádlottjai is. És könnyen a román gulágon, Dobrudzsában, a Duna-delta mocsarában találhatták magukat a nemesek, mint amikor például 1950-ben a székelyföldi Gidófalván lázadás tört ki a kollektivizálás ellen, és bűnbaknak az arisztokratákat tették meg. Még a vendégségben ott tartózkodó kétéves unoka is Dobrudzsa lágerébe került…

A főnemességet satuba szorították: magyarként és osztályként is. Az Erdély látképét, történelmét és szellemiségét meghatározó kastélyokba, udvarházakba, főtéri palotákba irodák, téeszközpontok, szanatóriumok, traktorállomások költöztek, és még annak az épületnek volt szerencséje, amelyik funkciót kapott. Ezt jól mutatja, hogy az 1990-es változásokat követően, amikor a szocializmus többé-kevésbé kiköltözött e falak közül, sokkal nagyobb pusztítás érte a kastélyokat. (…)

Margittai Gábor (Magyar Nemzet, 2016. március 2.)

Hozzászólások
Szavazás
Kire szavaz a május 26-i EP-választáson?










eredmények
szavazatok száma 578
szavazógép
2019-03-04: Mi, hol, mikor? - :

Mi, hol, mikor?

Színház
VÁROSI SZÍNHÁZ. A kézdivásárhelyi magyar színház a Vigadó Művelődési Házban Jordi Galcerán: A Grönholm-módszer című darabját játssza Barabás Árpád rendezésében ma 14 órától diákoknak és 19 órától szabad előadáson. Jegyár: 20/15 lej.  Ugyanott március 8-án 19 órától Ketten maradtak – Hamvas Béla: A bor filozófiája nyomán című előadást tekinthetik meg szabad előadáson (rendező: Kolcsár József).
2019-03-04: Sport - :

Kikapott az éllovastól a Kézdivásárhelyi SE (Labdarúgás, III. liga)

Elrajtolt a harmadosztályú labdarúgó-bajnokság tavaszi idénye, a 16. fordulóban a Kézdivásárhelyi SE szombaton 1–0 arányú vereséget szenvedett a veretlen éllovas Gloria Buzău csapatától a Sinkovits Stadionban.