Próbáljunk másfelől közelíteni a performance-hoz. Esetleg ha leírjuk, mi történt, talán beugrik egy címnek való. Szóval: az öntőmunkásnak beöltözött művész (na jó, nem volt munkavédelmi bakancs rajta) elkezdi olvasztani az ólmot. Gázpalackos égő, de most imitálni kell a kohót. Közben sok fölösleges mozdulat, de a holtidőt, míg a fránya ólom elkezd olvadni (pedig alacsony hőfokon válik folyékonnyá), tehát ezt a holtidőt ki kell tölteni valamivel. Például a samott-téglák ide-oda tologatásával. És azért biztonság is van a világon, tehát orrmaszk kiosztása (merthogy az ólomgőz mérgező, és azért az nem lehet, hogy néhány műélvező a mű élvezése közben elhulljon). Közben ólomrudak rápakolása a gázégőre, aztán bele a kohónak kinevezett, serpenyő alakú kőműveskanálba, amelyet egy nagyobb gázégő hevít. Így lassan eltelik fél óra, de az idő nem számít, elvégre a művészet, az művészet. Végül megolvad az ólom, salakot le a tetejéről, jöhet az öntés folyamata (ekkorra már öntőmunkást álcázó művészünk sűrűn törölgeti homlokát), a sűrű szürke lét bele a formába – aztán ismét holtidő. Mert az ólomnak vissza kell szilárdulnia. Jöhet tehát néhány tornamutatvány, mulatságos. Hamar lejár ez az epizód is, lehet szétverni az öntőformát (mondjuk, egy nagyobb kalapács hatékonyabb lenne, de akkor hol a műélvezet?), végül sikerül a gipsznek eltávolodnia az időközben szilárddá vált ólomról, már csak a tisztítás van hátra, drótkefe működésbe lép, ez is megvan, művész összepakol, távozik, taps, ezennel a kiállítást megnyitottnak tekintjük.

Persze, ez így túlzottan profán megközelítés, a művészet szentségének tudatos rombolása. De a romokból újra lehet építkezni. Martin Zet cseh művész performance-a tudatos megjelenítése a termelés folyamatának. Merthogy Zetet most épp ez foglalkoztatja, miként a Mona Vatamanu–Florin Tudor alkotópárost is. Kettejük (hármójuk) egymásra találása lényegtelen, hogyan jött létre, de az biztos, nem a hatás-ellenhatás elve mentén. Inkább az egymásra hatás, az egymás kiegészítése, az egymás provokálása működhet ebben a nem is olyan nehezen értelmezhető összeállításban, amiből hármójuk közös kiállítása született. Kár, hogy az a bizonyos ólomöntési performance csupán a péntek késő délutáni megnyitón volt látható. Pedig azzal lenne teljes a Magma legújabb tárlata. De azért van még ott látni- és pláne hallgatnivaló. Ha bőven akad ideje a látogatónak, üljön be az alagsorban a képernyők elé. Épp csak előtte kérjen egy szórólapot a bejáratnál. A miheztartás végett.