Demeter J. Ildikó
Rosszul sikerültek a hetedikes és nyolcadikos diákok próbavizsgái az idén is. Az eredmény akkor is lesújtó, ha tudjuk, hogy a tavalyinál kicsit jobb az átlag, tanév végéig pedig rendszerint javulnak a mutatók. Mindez nem fedi azt a tényt, hogy a gyermekek többsége kínlódik az iskolában, és az a kis hányad, amelyik jól teljesít, ezt sok esetben a játék, családi együttlét, barátkozás, sportolás, olvasás, az élet rovására teszi. Jól van ez így?
A felelősök szerint igen, mert nem kívánnak a tanterven, a sok órán, a nehéz táskákon, a zsúfolt tananyagon, a tanítási módszereken változtatni, sőt, újra meg újra felvetődik, hogy még több oktatást tegyenek kötelezővé. Nemsokára az óvoda is az lesz, és talán a középiskola is. Mert olyan jól hangzik, hogy nálunk az állam törődik a jövő generációkkal. Így jutottunk arra a szintre, hogy egy érettségizett fiatal képtelen kiszámolni, amit a nagyapja hét osztállyal még tudott: hogy hány köbméter deszkára van szükség egy adott csűr oldalához. Persze ez nem mindenkire érvényes, de ha a 14-15 évesek közel kétharmada elhasal a korosztályukra kirótt matematikából, és bő fele románból, akkor el kellene gondolkodni azon is, hogy mit rontottak el a felnőttek.
Nem újdonság, hogy Európa-szerte Romániában a legmagasabb az iskolát korán elhagyók és a funkcionális analfabéták aránya, de nálunk még a jó tanulók is sokszor mennek szorongva az iskolába, és ez nemcsak a jegyeiket rontja le, hanem a személyiségüket is negatívan befolyásolja. Erre figyelmeztetett a minap (sokadszorra) Florian Colceag matematikus, nemzetközi nevelési szakértő, akit a román sajtó a „zsenik edzője” címmel emleget, és aki szerint a gyermekeknek mindenekelőtt szabadságra, kíváncsiságra és önbizalomra van szükségük képességeik kibontakoztatására, az általános romániai gyakorlat pedig pontosan ezeket a tulajdonságokat öli ki belőlük. Rosszul adják le és rosszul kérik számon az ismereteket, nem személyiségfejlesztést, hanem butítást, agymosást végeznek az iskolák – állítja a tudós tanár, aki egy régebbi interjúban egyenesen börtönhöz hasonlította a hazai oktatási rendszert, ahol a tudás bővítése nem érdekes, örömteli folyamat, hanem a büntetés elkerülésének eszköze. Ki lehet ebből is törni (elszánt pedagógusokkal és harcra kész szülőkkel), de nagyon sok tehetség el is kallódik, esetleg rossz útra tér.
Vagy eleve rossz úton van. Lehet a gyermekek majdnem fele olyan gyenge képességű, hogy nyolc év után még a „fő” tantárgyakból se tudjon átmenő jegyet írni? Nyolc osztállyal csak utcaseprőnek mehet az ember (amíg nem gépesítik ezt a munkát is) – ezt a sorsot szánja az állam az évről évre kevesebb kamasznak? Vagy a politikai pályát, ahol nem hátrány, ha valaki hadilábon áll a románnal és a matematikával? Egyáltalán: hogy várnak el jó eredményeket épp a diákoktól, amikor a társadalomban annyi minden áll bukásra?
