— Elmentem a vadászegyesülethez, de semmi jóval nem biztattak — mondta. — Maradtam a nagy kárral, engem senki nem kártérít, holott nekem minden egyes juhról el kell számolnom a gazdáknak, akik jószágaikat rám bízták. A Bodoki-havasokon, ahol az én pakulárjaim a juhokkal vannak vagy hét esztenán, egy sincs, ahol a medvék legkevesebb harminc juhot, kecskét, disznót, lovat vagy kutyát meg ne öltek volna. Öt évvel ezelőtt még jó világ volt, nyaranta egyszer-kétszer, ha történt medvetámadás, most pedig egyetlen éjszaka négyszer-ötször is érkeznek a medvék. Erősen elszaporodtak, nem lehet tőlük élni a havason. A tizenöt év alatt, amióta a Bodoki-havasokon legeltetek, legkevesebb száz juhomat, hét disznómat és két lovamat ették meg a medvék. A vadászok nem engedik meg, hogy több kutyát tartsunk, jönnek, ellenőriznek, és büntetik a pakulárokat. A szabadon járó két kutya mit tud kezdeni egy négyszáz kilogrammos medvével? A pakulárok sem mernek szembeszállni velük, inkább hagyják, vigyék el az összes juhot, de legalább őket ne bántsák. Idén még embert nem támadtak meg, de négy-öt évvel ezelőtt az egyik kollégám, Lukács Gábor egyik pakulárját támadta és mocskolta meg egy medve. A baj ott kezdődik, hogy a vadászegyesület télen eteti a medvéket, nyáron pedig nem ad semmi eledelt, úgy kell megélniük, ahogy tudnak, vándorolnak egyik esztenától a másikig. Van az én esztenám közelében egy fekete bak medve. Az, ha megéhezik, nem törődik sem emberrel, sem kutyával, megy, és megfogja a juhot. Öt méterről is láttam, nem törődik azzal, hogy nappal vagy éjszaka van, ha éhes, támad. Most ki van telve, jól meghízott. Jelentettem az albisi vadőrnek, Vargha Ferencnek, de ő azt kérdezte tőlem, hogy mit csináljon. A Bodoki-havason az a terület, ahol az esztenák vannak, jelenleg a brassói egyetemhez tartozik. Azt szeretném megkérdezni az illetékesektől, hogy a minket érő kárt ki fogja nekünk megtéríteni? Ennyi medve még sosem volt mifelénk...