Nincs az a nagy készülődés
Egy évszak se rúg tulajdon fiába
Ujjbegyeken szemhéjon a tavasz
Nem uszulunk semmiért hiába

Átélte a telet a gyep a gyümölcsfa sor
összesen tizenkét keleti ablak
abból négy az enyém
a város keleti szegletén
Beszól csipegve egy cinege hozzám
köszönjük a sok téli magot
megéltünk Gyűjtögess magadnak

Az első vagy utolsó ablak az enyém
Attól függ honnan ha kinézek
Nem messze ragyog egy óvoda
Vízszinten válogatatlan szemét
A mindeneket elfedő hó oda
Papír miegymás cafat
Itt és így talán tavaszodnunk szabad
Erre süt a nap
És rám
Veszem a nagy zacskót kosarat
kimegyek a fűre
Szedem szatyorba ami gazdátlan
Érzem jó hajladozni haszonnal
Ezt a szilvafa súgja Tavaly is hittem neki
Fehér fekete foltozott aranyos macska
hempereg előttem a napon
melegíti a földet cirógatom
nyakát hasát és köszöni
jól van itt minden Sehol senki nem zavar
Magam vagyok magamra hagyottan
akár az avar
 
Takarítok veszettül
gyűjtök zacskókba csendben
Tisztulnak bűnösök a nap előtt
Február nem sír március ujjong eleget
míg előttem tisztán fölragyog a gyep

Egyszerre mögöttem
megszólal egy ember
Mit kotorászok mások ablaka alatt

Nézem a képét
Ez nem vet Ez csak arat
Szólalok mert bennem
visszariad az önuralgó akarat

– Tudja meg maga ahogy itt áll
sután bután
Nem én vagyok az első magyar költő
ki szemetet gyűjt szép tavaszelőn
nemzete után.

Erdély, 2019. márc. 7.