Hiába volt himnuszi esdés, protestáló pátosz,
azóta sem áldás, amit ránk oszt.
Inkább hallgatta meg Ady Endrét,
és ver még, ver még.

Belefárad-é egyszer, ráun?

Antikká korszerűsítve a fátum:
szakadatlan bűnhődjük a múltat és jövendőt,
mi, a jelentől is öklendők.

Nem sajátítottunk ki soha. E néphez nem illene,
gyötrelmes rangod, hogy Te vagy
a Magyarok Istene.
Mi választottunk, s nem Te minket.
Balsors-rögösítette szíveinket
lekényszerítetted a sugallatos porba,
beléjük el így vetvén a dacot:
azért is SURSUM CORDA,
azért is hisszük: az elevenszülő idő
csupán tetszhalott.

Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem,

történelmi böjtöket búsan-megbíró,
s ha enyész, enyészik hetykén,
fohászos-káromkodva a fajtánk,
mely egyként bigott és önégető eretnek;
Koppánynak is főt hajt, amint a Keresztnek,
amikor hízelkedő füstje megtalált,
s ráeresztetted a Káin-szaggal álcázott halált,
Ábel szájából, mit az elmúlásba tátott,
még feltört testamentumként az átok,
s azóta itt működik megtetézve turáni mód,
készen,
hogy írmagot se hagyva mindent fölemésszen!

Egymásra fenekedik fekete s fehér magyar,
és meddővé döglesztetik az őstalaj,
mert ott, ahol a testvér-szív pecsenyének
nyársra fér,
a kiömlött annyi drága vér
öldökölő vegyszernél pusztítóbb elegy –
génjeinkben micsoda hibás számtan a törvény
mily örökség-terror
rontó haragja forr,
hogy három magyar együtt annyi sincs,
mint egy meg egy!
Olyik kuruc, némely mindig labanc,
s hiába, Uram, hogy olykor kegyelemre lobbansz,
szereteted kivételes pillanatát adván menedékül,
amikor ez a nép egységessé békül
s teremtene önmagán túlnőve gigászin nagyot,
hisz százszorosan lerótta a penitenciát,
mit a világ kiszabott.
De nem! Akkor se, most se, s ki tudja meddig
nem engedik, nem engedik...
A turulmadárnak betiltják az eget,
szárnycsonkolva a sárban megreked...
Ördögien kimódolt ármány:
hol hosszabb, hol rövidebb pányván visszarántják,
noha még csak képzeli, szárnyat bont,
börtöne mesterségesen megalacsonyított horizont.

És még mindig milyen zsíros üzlet
– a júdáspénznek mikor lesz szaga? –
ez a kivérzett, hanyatló haza,
mely még romlásában is fölken:
legyünk a honszeretet jobbágyai röghözkötötten...
– a lélek e komor gravitációba beleszépül –
s megint a zsarolás, a szemfényvesztő kunszt el nem évül,
akár a nemzet önérzetét kikezdő,
rásütött szégyen-stigma, billog-jelző,
kívül-belül rothasztó szándék,
mely végső mohácsra vár rég.
Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem.
Most már elég! Vess a bosszúnak véget,
álmodj ide le egy új, megigazult ítélőszéket,
mert bűnös volt a háború és galád a béke:
rablók, orgazdák és a kupecek fedezéke,
kapitális bűnbakként vagyunk haszonállatok,
mert kufárszellemtől áthatott farizeus-gyülekezeté
érdem és jog, hogy ítéljen...
Uram, ne vesztegelj tétlen!,
csak pártatlan légy, ne kegyes
– a felelősség egyetemes –
akik most zsákmány-gusztáló szemmel néznek a Tejútra,
elébb a földön elkövetett bűnöket osszák fel újra,
mert a tétel kétes,
hogy mindig egyedül a vesztes a vétkes.

Miatyánk, az istenért,
tőlünk bocsánatot ki kért?

TABULA RASA? Vezeklés nélkül lehet-é kezdeni
tiszta lappal?!

Uram, a hiányodtól kongó űrbe fenn,
Te tudod, a türelmünk rebellis türelem.

De várakozunk még, emelt fővel, levett kalappal...
Te tudhatod: nem választott népedé a vétek.
Egyfiad csak Kajafásék feszítették meg.
Ha az igaz, igaz ez is.
Uram, meddig még ez agyafúrt nemezis?