,,A Mikó-kollégium nem csak anyagi építmény, de mindenkori diákjainak múltból érkező és jövőbe induló végtelen stafétája" — fogalmazza meg Mikó-képét József Álmos abban az általa összeállított és szerkesztett könyvben, mely a napokban látott napvilágot A Székely Mikó Kollégium képes története címmel. A szerző az iskola alapításától a jelenkorig mutatja be a nagy hírű alma mater legfontosabb mozzanatait olyanképpen, hogy az iskolatörténet egyben kortörténet is. Követi a társadalmi változásokat, rávilágít a tulajdonviszonyokra, valamint az élet minden olyan területére, ahol diákok, tanárok és oktatáspolitikusok mozogtak. Tömör szövegrészek, képaláírások, valamint háromszázhúsz fénykép és dokumentum százkilencven oldalba sűrítve.
Már az első fejezetben, melyben az iskolaalapítás, az építkezés részletes leírását találjuk, utalások esnek arra, hogy miként értékelte az utókor a székely népnek az ezernyolcszázas évek közepén és második felében tanúsított összefogását. Száznegyven esztendő átugrásával annak az emléktáblának a fotóját látjuk, amelyet 1999-ben helyeztek el az egykori Református Tanoda falára. A kötetben többször előfordul ilyen időugrás, amely mind azt segíti megérteni, hogy a Mikó-kollégium nem csak anyagi építmény. Gróf Mikó Imre, a kollégium mecénása, művelődéspolitikus, Erdély Széchenyije, valamint Császár Bálint városbíró, polgármester és Csutak Vilmos iskolaigazgató szerepére a szerző külön kitér, de ezáltal nem kerülnek háttérbe a kor neves tanárai, iskolavezetői sem, róluk is találunk említést a könyvben. A két világháború közötti időszakból a tantervre vonatkozóan is tájékozódhatunk, valamint mindazokról a változásokról, amelyek az iskola külső megjelenítésében is bekövetkeztek (új címer, egyenruhák, tablók). A sporteredményekről, kirándulásokról, a színjátszó köri tevékenységről oklevelek, fényképek tanúskodnak, de még azt is megtudjuk, hogy ipari és mezőgazdasági kiállítás is volt az 1930-as években az iskola udvarán. Az 1940-es, majd egy későbbi fejezetben az 1977-es földrengés okozta rombolást látjuk, talán e képsorok is erősítik bennünk, hogy háború, rendszerváltozás, de még a természeti katasztrófák utáni újrakezdéshez is mindig volt hite és kitartása a Székely Mikó Kollégium közösségének, Sepsiszentgyörgy lakosságának. Olvashatunk, dokumentumokat láthatunk a négy évig tartó magyar világban szervezett cserkész- és leventemozgalomról, a Mikó család címerét jelvényként kitűző egyensapkás diákokról, az új idők adta lehetőségekről, többek között az énekkar debreceni csereelőadásáról.
Véget ért a második világháború, váltani kellett. De akkor is akadtak olyan mikós tanárok, akiknek ,,nagy szerepük volt abban, hogy a néphatalmi időszak kezdetén, amikor lassan-lassan fel kellett adni a régi nevelési elveket, a tanulók megőrizzék a mikós örökséget, a mikós szellemet". Az 1948-as tanügyi reform, az IMSZ, majd KISZ megalakulása, az ötvenhatos diákok bebörtönzése, három tanuló kizárása az ország minden iskolájából ,,államellenes megnyilvánulásaik" miatt 1974-ben — ezekről is olvashatunk, láthatunk képeket, dokumentumokat. Az iskola kórusának, tánccsoportjának, színjátszó körének tevékenysége, valamint a kitűnő eredményeket hozó sportolók teljesítménye is jelen van, a hetvenes évek végén pedig laboratóriumokat, tanműhelyeket szerelnek fel — József Álmos ezt is dokumentálja.
Az 1990 utáni időszak részletes története még megírásra vár, de a szerző ebből a tizennyolc esztendőből is kiemel néhány jelentős mozzanatot: az intézmények szétválása, névadás, illetve az iskola eredeti nevének újrafelvétele, az iskolaalapítvány létrehozása, a véndiák-társaság megalakulása, a mikós diákok második (az első 1941-ben volt) világtalálkozójának megszervezése, a Mikó Imre-szobor állítása, kopjafák a vártemplomi református temetőben. 1993 szeptemberében megkezdi működését ugyanabban az épületben a Református Kollégium, melynek építkezéséről, gyarapodásáról is tájékoztat a szerző.
Lehet-e eleget írni a Mikóról? — kérdezi a kötet előszavában Keresztes László nyugalmazott iskolaigazgató. A válasz egyértelműen NEM. József Álmos képes Mikó-krónikája is bizonyítja, hogy helye van az emlékezésnek és emlékeztetésnek. Háromszázhúsz fénykép és dokumentum a szerző saját tulajdonából, neves fényképészek hagyatékából, tanárkollégák gyűjteményéből, az iskola könyvtárából, vén diákok albumaiból. És tárgyilagos méltatása mindannak, ami a jövőre százötven éves Székely Mikó Kollégiumot Erdély egyik leghíre-sebb magyar középiskolájává tette.
